Novemberben múlt harminc, és nyolc éve túl van a világhíren. Leonardo DiCaprio sötét öltönyben olyan, mint a mákos guba uborkasalátával: nonszensz. Pontosabban kaméleon, aki kaján mosollyal addig eteti a környezetét, míg sikerül elhitetnie magáról, amit csak akar. A kerületi közkönyvtáros máig emlegeti, hogy a gimis Leót nem lehetett kirobbantani az olvasóteremből. A szomszédok arra esküsznek, hogy a szupersztár DiCaprio egetrengető bulijaitól nem lehetett megmaradni a környéken. Nekem meg az rémlik, hogy néhány évvel ezelőtt kifakult kapucnis melegítőben és ütött-kopott bakancsban tüzet kért tőlem egy Leó-gyanús srác a Sundance filmfesztivál záró partiján. S mert úgy tűnt, hogy cigire is alig telik neki, hagytam, hogy zsebre vágja az öngyújtómat.
Leonardo DiCaprio most emberére talált: a különcségeiben felülmúlhatatlan Howard Hughest játssza Martin Scorsese karmesteri pálcája alatt az Aviátor című filmben, s így nyolc év után ismét a kritikai figyelem középpontjába került.
– Remélem, ezzel végre sikerül leráznod magadról a Titanicot.
– A Titanic minden értelemben hatalmas durranás volt. Akkora film, pénz és siker, hogy nem volt érdemes menekülni előle. De nem is lett volna hova. Nincs a világnak olyan eldugott sarka, ahová ne jutott volna el, és ezt értsd a szó legszorosabb értelmében. Amikor a brazil esőerdő kellős közepén beleszaladtunk egy csapat csupasz indiánba, elvigyorodtak, hogy jé, itt a Leonardo DiCaprio a Titanicból! Lehetnék miatta elkeseredve, de nem vagyok. Mi értelme lázadozni? Úgy fogom fel, hogy a Titanicnak köszönhetem a további lehetőségeimet, a művészi szabadságomat, és mellesleg nem is volt akármilyen mozi.
– Ha szabad érdeklődnöm, mit kerestél a brazil esőerdőben azonkívül, hogy a barátnőd, Gisele Bündchen odavaló?
– Elmondom, de előbb tisztázzuk, hogy a nevezett hölgy nagyszerű emberi lény, aki mellesleg szupermodell, és itt megállunk, mert a magánéletem tabu. Most pedig szívesen elmondom, hogy az Amazonasnak azt a bizonyos szakaszát higannyal mérgezik, s emiatt sorra betegednek meg az indiánok. Erre próbálunk most megoldást keresni egy amerikai környezetvédő szervezet égisze alatt.
– Ez a fajta jótékonykodás nem lenne kifejezetten jellemző az általad alakított Howard Hughesra. De nyilván több olyan vonása volt, amiben viszont úgy érzed, hasonlítasz rá.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy több olyan tulajdonsága, amelyet csodálatra méltónak tartok. A végtelenségig megszállott volt. Ha valamiben hiszek, azt én se eresztem. Hughes sohasem érte be félmegoldásokkal. Én se szoktam. De ellentétben velem, nagyon korán elvesztette a szüleit, ezért nem alakulhatott ki az a tiszta morális értékrend, amivel az embert fölnevelik. Ehhez tedd hozzá azt az iszonyatos mennyiségű pénzt, amit nagyon fiatalon örökölt, és azt, hogy senkinek sem tartozott elszámolással. Azt csinált, amit akart. Üzletben, tudományban, politikában, szerelemben. Kitűzte magának, hogy ő lesz a világ legjobb producere, a legnagyobb repülőgép-kreátora és -tulajdonosa, a szerelemben le fogja tarolni az összes trófeát. Soha semmi sem volt elég neki, mert mindig ott tátongott a lelkében az az űr, amit korán meghalt szülei hagytak maguk után. És nem volt az a szerelem, ami megadta volna neki a maradéktalan boldogságot. Ezért lett ő a huszadik század Casanovája.
– Mosolyogva mondtad.
– Mert jól hangzik
– Téged meg a saját generációd Casanovájának tartanak...
– Nem éppen jogosan. Stabil barátnőm van, és elég régóta. Mint minden tartós kapcsolatnak, ennek is része a hűség. Úgyhogy ez az állításod sántít. Hughes csillapíthatatlan étvággyal falta a nőket, mert soha senki sem tudta teljesen kielégíteni. Hiába kapta meg a világ legszebb, legokosabb, legintelligensebb, legszórakoztatóbb hölgyeit, a mennyiségre ment, nem a minőségre. Nem tudott megmaradni egy nő mellett, még akkor sem, amikor éppen nős volt.
– Howard Hughes számára a pénz nem cél volt, csak eszköz. Bár jóval szerényebb körülmények között nőttél fel, mint ő, te sem ugrasz akármire csak azért, mert meglobogtatják a dollárt. Mit jelent neked a pénz?
– Jó, ha van, mert ha nem volna, nem válogathatnék a szerepek között ilyen lazán. Tehát művészi szabadságot ad, és ez a legfontosabb. Szeretnék összeszedni annyit, hogy még jobban felszabadíthassam magam, és elkezdhessek csinálni valami olyat, ami elsősorban másoknak könnyíti meg az életét. Legyen az gyerekkórházi alapítvány vagy környezetvédelem. Ezt nyugodtan kérd majd tőlem számon tíz, húsz, harminc év múlva, állok elébe. Momentán a pénz csak arra kell, hogy fenntartsam magam egy bizonyos szinten, ami egyáltalán nem jelent luxust, mert ilyen igényeim nincsenek. Nincs magánrepülőm, nem vagyok költekezős fajta, van egy házam, és ezzel kész is. Egy Toyota Priusszal járok, nincs több kocsim. Viszont már spórolok azokra a nagy dolgokra, amelyekről az előbb beszéltem.
– Tavaly novemberben lettél harminc. Dráma?
– Nem, csak elgondolkoztató, hogy mostantól milyen gyorsan repül majd az idő. De annál nagyobb szülinapi ajándékot, mint Howard Hughes szerepe, amire huszonéves korom óta vágyom, nem kaphattam volna! De jött hozzá egy még nagyobb ajándék: Hughes alakításáért a 2005-ös Golden Globe-díj.
Forrás: (x) |
AJÁNLOM AZ OLDALT
