Északra megyünk, méghozzá pokoli gyorsan!"

Mrs. Anne Crain furcsállta fektében, a Cunard Line Carpathia nevű hajóján, a New Yorkból a Földközi-tenger felé tartó gőzösön, hogy kávéillatot érez. Már majdnem éjjeli egy óra volt, útjuk negyedik éjszakáján, Mrs. Crain pedig már ismerte annyira a kis gőzös nyugalmas életét, hogy tudja, éjfél után csend honol a hajón, a kávéfőzés pedig rendkívüli dolgot jelent.
A folyosó végén Miss Ann Peterson is álmatlanul hánykolódott kabinjában és sehogyan sem értette, miért világították ki teljés fénnyel a hajót, hiszen rendes körülmények között az unalmas kis Carpathián már csend honol ilyenkor.
Mr. Howard M. Chapin viszont megijedt. Kabinja felső ágyán feküdt - feje alig néhány hüvelyknyire volt a felette levő csónakfedélzettől. Nem sokkal éjfél után különös zajra ébredt. Pontosan a feje fölött a fedélzeten járkált, majd megállt valaki. Előző nap megfigyelte, hogy mentőcsónakot erősítenek fel a kötélvillára, pontosan azon a helyen. Most biztosra vette, hogy egy matróz azzal a csónakkal babrál, ami azt jelenti, hogy valami baj van.
A szomszédos kabinban Mrs. Louis M. Ogden arra ébredt, hogy hideg van a kabinban, a hajógépek dübörgése viszont felgyorsult. Hallotta a nyüzsgést a feje fölött, s ő is csak arra gondolt, hogy valami baj lehet. Fölkeltette a férjét. Mr. Ogden nem nyugtatta meg. A dübörgés azt jelenti, magyarázta a férfi, hogy a legénység a fejük felett kiszedi a bakokat a mentőcsónakok alól. Ogden kinyitotta a luxuslakosztály ajtaját, és azt látta, hogy a stewardok matracokat és takarókat cipelnek. Nem volt megnyugtató látvány.
Az egész hajón aggodalommal figyelték az éberebb alvók a beszűrődő hangokat: fojtott parancsszavak, lábdobogás, daruk csikorgása. Voltak, akik a gépek zaját furcsállották. Hangosabban és sokkal gyorsabb ütemben dohogtak, mint rendesen. A matrac nyikorgott az ágyban, a mosdóállványon zörögtek a poharak a tartókban, a deszkafalak csikorogtak. A csapokból hideg víz folyt, s a fázósak hiába forgatták a fűtőtestek korongját, semmi eredmény. A gépek minden gőzt felemésztettek.
De a legfurcsább a váratlan és kemény hideg volt. A Carpathia április 11-én futott ki New Yorkból, tervezett útvonala: Gibraltár, Genova, Nápoly, Trieszt és Fiume. 150 első osztályú utast vitt, főként idősebb amerikaiakat, akik napsütésre vágytak ebben a floridai nyaralások előtti világban. Az 575 fedélközi utas többnyire olasz és délszláv volt, ők napsütötte mediterrán hazájukba tértek vissza. Mindenkinek jólesett a Golf-áramlat balzsamos fuvallata a megelőző vasárnap délutánon. Öt óra tájban olyan meleg lett, hogy Mr. Chapin árnyékba húzta a nyugszékét. Most meghökkentő volt a változás. Fagyos szél kerekedett, amely úgy süvített be a réseken, mintha a Sarkkörön járnának.
A parancsnoki hídon Arthur H. Rostron azon töprengett: nem feledkezett vajon meg valamiről? Huszonhét esztendeje járta a tengert, tizenhét éve állt a Cunard Line szolgálatában, bár csak második éve volt parancsnok Cunard-hajón, és mindössze három hónapja kapitány a Carpathián. A Titanic segélykérése először tette igazán próbára, mint önálló parancsnokot.
Amikor a CQD-jelzés befutott, Rostron már visszavonult éjszakára. Harold Cottam szikratávírász Dean első tisztnek tett jelentést a parancsnoki hídon. Most már együtt kúsztak le a létrán, és a térképszobán át berontottak a kapitány kabinjába. Rostron félálomban is fegyelmet követelt: az első pillanatban bosszúsan könyökölt fel az ágyban: mi baj lehet a hajón, hogy így rátörnek a kabinjában? Igazán kopoghattak volna. De még ki sem nyitotta a száját, Deanből kitört a vészhír.
Rostron villámgyorsan ugrott ki az ágyból és azonnal elrendelte: forduljanak meg, és miután továbbították a parancsot, keresztkérdések alá fogta Cottamet:
- Bizonyos benne, hogy valóban a Titanic az, és sürgős segítséget kér?
- Igen, uram.
- Feltétlenül bizonyos ebben?
- Feltétlenül, uram.
- Helyes. Közölje velük, megyünk, amilyen gyorsan csak tudunk.
Rostron most a térképszobába sietett, és kijelölte a Carpathia módosított útirányát. Számolgatott és jegyzetelt, közben kitekintett a kajütablakon és meglátta a helyettes fedélzetmestert, amint kis csapat matrózt vezet vödrökkel és seprűkkel, hogy felsúroltassa a fedélzetet. Rostron kiszólt embereinek, hogy a takarítás ezúttal elmarad, készítsék elő inkább a mentőcsónakokat.
A fedélzetmester jobbkeze elképedt. Rostron ekkor közölte vele: - Minden rendben, nálunk semmi baj. Egy másik hajó van veszélyben. - Pár perc múlva a kapitány berajzolta a módosított útvonalat: "észak, 52° nyugat". A Carpathia ötvennyolc mérföldnyire volt a katasztrófa színhelyétől, "szárazföldi" mértékkel mérve csaknem 93 kilométerre. Ha tizennégy csomó sebességgel számol, csak négy óra múlva ér oda. Túlságosan hosszú idő.
Rostron hívatta Johnson főgépészt, és közölte vele, hogy most aztán tegyenek rá a tűzre, mindent bele. Rendelje be a szolgálaton kívülieket. Állítsa le a kabinok fűtését és a meleg vizet, minden gőzt a gépekbe!
Rostron ezután Dean első tisztet hívatta. A hajón minden rutinmunkát azonnal abba kell hagyni. Az első feladat: megszervezni a mentési munkálatokat. Elsősorban a mentőcsónakokat készenlétbe helyezni, a leeresztést megszervezni. Lámpasort szerelni a hajó mindkét oldalára. Minden átjárót szabaddá tenni, a folyosókra deszkalapokat szögezni, kötelet húzni kapaszkodónak, hordágyat előkészíteni a betegeknek és a sérülteknek, ponyvát és zsákokat elő, hogy a gyerekeket és a gyengéket bármelyik fedélzeti sétányra fölhúzhassák. Mentőlétrákat és hágcsókat a fedélzeti sétányokhoz, a rakomány-hálókat is készenlétbe: azon is beemelhetik a hajótörötteket. Az elülső árbocrudakat készenlétbe helyezni, hogy a postazsákokat és a poggyászt át tudják rakni. Olajat előkészíteni, hogy a hajó mindkét oldaláról a háborgó habokra lehessen önteni, a vécélefolyókon keresztül.
Aztán a hajóorvost hívatta. Figyelmeztette dr. McGhee-t, készítse elő minden erősítő és élénkítő orvosságát, állítson fel elsősegélyhelyeket az ebédlőtermekben, állítsa szolgálatba a magyar orvost a harmadosztályon, az olasz orvos. legyen a másodosztály felelőse, McGhee az első osztályé.
Ezek után a számvevőtisztre került sor: Brown gondoskodjon róla, hogy a helyettes számvevőtiszttel együtt álljanak készenlétben a feljáróknál: fogadják a Titanic utasait, vegyék listába a nevüket, majd vezessék őket az ebédlőszalonokba (aszerint, hogy melyik osztályon utaztak), orvosi vizsgálat céljából.
Végül maradt még egy sereg tennivalója Harry Hughes főstewardnak is; parancsolja össze minden emberét, a legénységnek főzzenek jó erős kávét, a túlélők számára álljon készen meleg leves, kávé, tea. A dohányzót, a társalgót és a könyvtárat alakítsák át hálótermekké a hajótöröttek részére, a Carpathia fedélközi utasait pedig szorítsák össze szűkebb helyre, hogy a Titanic fedélközi utasait el lehessen szállásolni.
Amint kiosztotta parancsait, Rostron mindenkit nyugalomra intett. Elég munka vár rájuk, a Carpathia utasai ne lábatlankodjanak a legénység körül. Minél tovább alusznak, annál jobb. Óvintézkedésként minden folyosóra egy stewardot állíttatott. Az volt a feladatuk, hogy megnyugtassák a folyosón kószáló utasokat: a Carpathián semmi baj sincs, ha ezt közölték, udvariasan meg kellett kérni őket, szíveskedjenek visszafáradni a kabinjukba.
A kapitány ekkor a hajó őrtisztjét és néhány stewardot azzal bízott meg, hogy tartsák kordában a fedélközieket, végül is nem lehet tudni, nem bőszíti-e föl őket az összetelepítés.
A hajó élettől lüktetett. Lent a gépházban mindenki lelkesen lapátolta a szenet a tűzre. A pihenő legénység kérés nélkül elhagyta hálóhelyét, hogy segítsen, amiben tud. Legtöbben föl sem öltözködtek rendesen. A vén hajó egyre nagyobb sebességgel hasította a vizet: 14 - 14,5 - 15 - 16,5 - 17 csomóval; senki sem hitte volna, hogy a Carpathia ilyen teljesítményre képes.
A személyzeti szálláson egy kéz cibálni kezdte Robert H. Vaughan steward takaróját. Valaki szólt neki, hogy gyorsan keljen fel és öltözzön. Koromsötét volt körülötte, de Vaughan hallotta, hogy szobatársai már öltözködnek. Megkérdezte, hogy mi történt, mire az illető azt felelte, hogy a Carpathia jéghegynek ütközött.
Vaughan a kajütablakhoz támolygott és kinézett. A hajó nagy sebességgel haladt előre, és kétoldalt fehér tajtékos hullámokat vetett. Nyilvánvalóan látszott, hogy hajójuknak semmi baja. A steward és társai értetlenül kapkodták magukra a ruhadarabokat, ami elég nehezen ment, mert valaki összetörte az egyetlen villanyégőt, ezért sötétben kellett öltözniük.
A fedélzeten egy tiszt nyomban munkára fogta őket: takarókat kellett összehordaniuk. Aztán az első osztályú ebédlőterembe vezényelték a társaságot; már jókora csapat szaladgált ide-oda, székeket cipeltek, asztalokat toltak odébb, a szeszes italokat hordták át a bárból a büfébe. Se Vaughannek, se kollégáinak sejtelmük sem volt róla, mire való az egész. Aztán elterjedt a hír, hogy Rostron kapitány háromezer takarót akar készenlétbe helyezni "ugyanannyi hajótöröttnek". De hogy miért, hogy mi történt, azt nem tudta senki.
1 óra 15-kor kiderült. A stewardokat felsorakoztatták a nagy ebédlőteremben, és Hughes fősteward kis beszédet tartott. Közölte velük, hogy mi történt a Titanickal. Elmondta, mi lesz a feladatuk. Ekkor rövid hatásszünetet tartott, majd kivágta a buzdító szavakat: - Mindenki álljon a helyén, és igaz angol férfihoz méltóan teljesítse kötelességét! Ha pedig úgy fordul a helyzet, hogy szükség lesz rá, gyarapítsuk még egy dicső lappal Britannia történelmét!
Ezek után a pincérek visszatértek munkájukhoz, többnyire takarókat hordtak az ágyneműtartó szekrényekből a folyosókra. Ezt a sürgés-forgást látta Louis Ogden, amikor kinézett a kabinjából. Ezúttal megszólította dr. McGhee-t, aki éppen elhaladt az ajtaja előtt, de az orvos csak ennyit mondott neki: - Kérem, maradjon a kabinjában! ... A kapitány parancsa!
- Jól van, de mi történt?
- Baleset ... De nem a mi hajónkon! Maradjon odabenn.
Mr. Ogden elmondta a furcsa dolgot a feleségének. Ki tudja, miért, azt hitte, hogy a Carpathia kigyulladt, és most siet, hogy segítsenek rajta. Felöltözködött és kiment a fedélzetre, ahol egy ismerős kormányossal találkozott. Tőle egyenes választ kapott: - A Titanicot baleset érte.
- Ezt aztán nem hiszem. Hiszen a Titanic észak felé halad, mi pedig délnek!
- De most mi is északra megyünk, méghozzá pokoli gyorsan! Menjen vissza a kabinjába!
Mr. Ogden ismét elmondta feleségének, amit hallott. Az asszony megkérdezte:
- És te elhiszed?
- Nem én. Kelj fel, és öltözz a legmelegebb holmidba. - Mr. Ogden most már bizonyos volt benne: az ő hajójuk került végveszélybe. A Titanic ugyanis elsüllyeszthetetlen. Az orvos tehát eltitkolja a katasztrófát. Legrosszabb sejtelmei váltak valóra: a Carpathia végveszélybe került, menekülniük kell. Valahogy sikerült fellopózniuk a fedélzetre.
Mások is így cselekedtek. Összevetették értesüléseiket, kis csoportokba verődve bujkáltak a legénység elől. De lassacskán mégis észre kellett venniük, hogy a Carpathiának semmi baja sincs. És bár híre terjedt, hogy a Titanicot baj érte, senki sem akarta elhinni, hogy emiatt rohannák ilyen veszettül az éjszakában. De kérdezősködni persze nem lehetett, mert még leküldik őket a kabinjukba. Így aztán csak ténferegtek odafönt, és meresztgették a szemüket a vaksötétbe. Tulajdonképpen azt sem tudták, mit keressenek.
De valóban az volt a helyzet a Carpathián, hogy senki sem tudta, mit keressen. A másodosztályú dohányzó mögötti rádiósfülkében Harold Cottam már nem tudta fogni a Titanic jelzéseit. Igaz, gyenge kis készüléke volt - a legjobb esetben 150 mérföldre terjedt a hatóköre; a szikratávírász tehát nem tudta biztosan, mi történhetett. Meglehet, most is "ad" a Titanic, csak olyan gyöngén, hogy nem tudja fogni.
Amíg viszont adott, minden híre baljósan hangzott. 1 óra 6 perckor Cottam hallotta, hogy az óriás hajó arra kéri az Olympicot: "A mentőcsónakokat helyezzétek készenlétbe. Gyorsan süllyedünk, orral lefelé." 1 óra 10-kor: "Süllyedünk, orral előre" ... 1 óra 15-kor: "Gépház víz alatt."
A Titanic egyszer megkérdezte Cottamet, mennyi idő alatt érhetne oda hozzájuk. - Mondja azt, hogy körülbelül négy óra alatt - utasította Rostron kapitány a szikratávírászt; még ő sem tudta, a Carpathia mit tehet a Titanicért.
Aztán 1 óra 50-kor jött a végső könyörgés: "Gyertek olyan gyorsan, ahogy tudtok, öregfiú. A gépterem a kazánok csúcsáig megtelt." Utána csönd. Semmi több.
Már elmúlt két óra, de Cottam még mindig a készüléke fölé görnyedt. Egyszer benyitott hozzá Miss Peterson és feltűnt neki, hogy Cottam a metsző hidegben ingujjban dolgozik. Éppen vetkőzni kezdett, amikor az első CQD jelzés befutott, és azóta annyi ideje sem volt, hogy kabátot húzzon.
Fent, a parancsnoki hídon töprengett Rostron is. Megszervezte embereit, mindent megtett, amit csak tudott, de most következett a dolog legnehezebb része: a várakozás. A közelében állt James Bisset második tiszt, előtte pedig néhány rendkívüli őrszem. Valamennyien azt figyelték, nem látnak-e jéghegyet, vagy valami jelzést a Titanicról. De nem láttak semmit, csak az üvegsima tengert, a tisztán ragyogó csillagokat, az élesen kirajzolódó üres horizontot.
2 óra 35 perckor dr. McGhee felmászott a létrán a parancsnoki hídra és jelentette Rostronnak, hogy odalent minden készen áll. Miközben beszélt, Rostron váratlanul zöld fényt pillantott meg a látóhatáron, félfoknyira az orrtőkétől balra.
- Ott a fénye! - kiáltotta a kapitány. - Akkor még a vízen van! - Valóban úgy látszott. A fény mindenesetre jó messziről világolt. Látni is csak innen, a híd magasából lehetett. Még csak 2 óra 40 perc az idő, és már látják a Titanic fényét! Akkor talán mégis időben érkezik a Carpathia.
2 óra 45 perckor Bisset második tiszt halványan derengő objektumot észlelt, fél foknyira az orrtőkétől balra. Ez volt az első jéghegy - csillagfény tükröződött rajta.
Utána felbukkant a másik, majd egy harmadik. A Carpathia jobbra-balra kanyargott, kitérve a jéghegyek elől, de sebességét nem csökkentette. Így rohantak tovább, az őrök lélegzetüket visszafojtva figyelték a jéghegyeket és az egyre sűrűbben felvillanó távoli zöld fényjelzéseket.
Most, hogy minden készen állt, a stewardok egy kis szabad időhöz jutottak. Robert Vaughan és kollégái elsétáltak a hátsó fedélzetre. Hogy fölmelegedjenek kissé, ökölvívók módjára rendeztek egy kis árnyékboxolást, azután birkóztak is. Amikor hatalmas jéghegy húzott el a hajó jobb oldala mellett, az egyik férfi felkiáltott:
- Hé, fiúk! Nézzétek csak azt a jegesmedvét! Hát nem jégcsappal vakaródzik?
Gyenge vicc volt, de a Carpathia legénysége harsányan kacagott.
A hajó most rakétákat bocsátott fel, tizenöt percenként egyet-egyet, közben pedig a Cunard-társaság színes "gyertyáit" is. Elterjedt a hír, hogy már észrevették őket a másik hajóról. A nagy ebédlőszalonban a stewardok elfoglalták kijelölt helyüket. A gépteremben a kazánfűtők szaporábban táplálták a tüzet, mint bármikor. A kikötőpallóknál és a csónakdaruknál készenlétben álltak a matrózok. Mindenki reszketett az izgalomtól és a Carpathia is egész testében remegett. Később egy matróz azt mondta: "A vén teknő éppolyan izgatott volt, mint mi!"
De Rostron szíve elszorult. 3 óra 35 perckor elérték a hajó megjelölt pozíciójának körzetét, de a Titanicnak semmi nyoma. A kapitánynak most átvillant az agyán, hogy talán mégsem magasból lőhették fel a rakétát. Csak a kristálytiszta éjszakában lehetett egyáltalában észrevenni ilyen távolságból. Rostron 3 óra 10-kor lassú menetbe állíttatta a gépeket; akkor már majdnem a helyszínen voltak. Pontosan négy órakor a kapitány "állj"-t vezényelt - megérkeztek.
És ebben a pillanatban újabb zöld fény kúszott az égre. Pontosan előttük, egészen alacsonyról. Pislákoló fényében, 300 yardnyi távolságra egy mentőcsónak körvonalai bontakoztak ki. Rostron indulást vezényelt és manőverezni kezdett a Carpathiával, jobbra fordult, hogy bal oldalról közelítsen a mentőcsónakhoz, amely hozzá képest így szélárnyékban volt. Egy pillanattal később hatalmas jéghegy bukkant fel közvetlenül előttük, Rostron tehát kénytelen volt oldalt kitérni előle, nehogy összeütközzenek.
A mentőcsónák közben a másik oldalra került, feltámadt a szél és tajtékos lett a tenger. A sötétből férfihang kiáltotta a Carpathiának: - Csak egy matrózunk van, és nehezen boldogulunk!
- Rendben! - kiáltott vissza a szócsövén át Rostron, majd óvatosan közelített hajójával, amikor ismét kiáltás hangzott:
- Álítsák le a gépeket!
Boxhall negyedik tiszt hangja volt, a 2-es csónakból. A mellette ülő minneapolisi Mrs. Walter Douglas hisztérikusan sikoltozott:
- A Titanic elsüllyedt, mindenki odaveszett!
Boxhall rászólt, hogy "tartsa a száját", és határozottsága hatott. Az asszony összeszedte magát és később elismerte, hogy jogos volt a rendreutasítás.
A Carpathián senki sem hallotta az asszony hangját, de minden szem a mentőcsónakot figyelte, amely a feljáróhoz siklott. Mrs. Ogden jól látta a White Star emblémáját a csónak oldalán. A mentőmellények miatt úgy látszott, mintha mindenki fehérbe öltözött volna. Mrs. Crain csodálkozva nézte az elgyötört, sápadt arcokat, amint valamennyi felfelé tekintett a fedélzetekre. Szótlanul libegtek közelebb, csupán egy csecsemő sírt keservesen a csónakban.
A matrózok köteleket dobtak le, odalent pedig megkötözték a csónakot. Egy percnyi habozás, majd 4 óra és 10 perckor Miss Elizabeth Allen lassan felkapaszkodott az ingatag hágcsón és Brown számvevőtiszt karjába roskadt. A férfi megkérdezte, hol a Titanic, az első megmenekült pedig azt válaszolta: - Elsüllyedt.
Fenn a parancsnoki hídon Rostronnak nem kellett kérdezősködnie, most már úgyis tudta ... Mégis be kellett tartania a formaságokat. A kapitány Boxhallt hívatta, és amikor a negyedik tiszt vacogva megállt előtte, a kapitány feltette a hivatalos kérdést: - Elsüllyedt a Titanic?
- El - felelte Boxhall és elcsuklott a hangja. - Körülbelül 2 óra 20 perckor.
Eközben már majdnem teljesen kivilágosodott, s a fedélzeten állók egymás után pillantották meg a közeledő mentőcsónakok sziluettjeit. Négy mérföldes területen lebegtek szétszórtan a szürke reggeli fényben, nehezen lehetett megkülönböztetni őket a szanaszét úszkáló jéghegyek tucatjaitól, amelyek mindenfelé ott imbolyogtak a vízen. Az apró jégtömbök közül kimagasodott néhány óriás; három-négy lehetett 150-200 láb magas is. Észak és nyugat felé, körülbelül öt mérföldnyi távolságban összefüggő jégvilág húzódott, ameddig csak ellátott a szem. A jégmezőt itt-ott hatalmas jéghegyek szaggatták meg, élesen rajzolódva ki a horizontra. - Amikor megláttam, milyen rengeteg jég között haladtam teljes gőzzel, kivert a veríték - mondta később egy barátjának Rostron. - Megborzongtam, és arra gondoltam: az Ő keze tartotta a kormányt egész éjszaka, nem az enyém!
Olyan fantasztikus látvány volt valóban, hogy akik átaludták az éjszakát, képtelenek voltak felfogni a történteket. A San Franciscó-i Mrs. Wallace Bradford kitekintett a kajütablakon és nem hitt a szemének - fél mérföldnyire óriási csipkés szélű jéghegy magasodott előtte, hatalmas, mint egy szárazföldi sziklacsúcs. Elcsodálkozott, hogy nem is fehér. - Hogyan lehetünk partközelben, amikor négy napja indultunk el New Yorkból, méghozzá déli irányban haladtunk az óceán közepén?
Hasonlóképpen rejtélyesnek érezte a dolgot a St. Louis-i Miss Sue Eva Rule is. Amikor megpillantotta az első mentőcsónakot, amint a hajnali derengésben közeledett a hajóhoz, arra gondolt: hiszen ez egy léghajó gondolája, mögötte a szürke hullámhegy a szivar alakú test képzetét keltette benne. A lány tehát azt hitte, egy lezuhant kormányozható léghajó legénységét szedik fel.
Egy felháborodott utas a stewardessétől akart kérni valamit a folyosón, de az nem is hagyta szóhoz jutni. Rámutatott az ebédlőszalonba vánszorgó nőkre és sírva mondta:
- A Titanicról jönnek. A hajó az óceán fenekén van!

Tíz mérfölddel távolabb, a Californian fedélzetén megindult az élet a hajnal közeledtére. Négy órakor George Frederick Stewart felment a parancsnoki hídra és leváltotta Stone második tisztet.
Stone mindenről jelentést tett. Beszélt a különös hajóról, a rakétákról, s arról, hogy az ismeretlen hajó végül eltűnt. Hozzátette, hogy 3 óra 40 tájban is látott egy rakétát. Ezúttal dél felől és egész bizonyosan nem ugyanaz a hajó lőtte fel, amelyik az első nyolcat. Stone holtfáradtan vánszorgott le a kabinjába. A többi már Stewart dolga ...
4 óra 30 perckor Stewart felkeltette Lord kapitányt és el akarta ismételni Stone észrevételeit.
- Igen, tudok róla - vágott közbe a kapitány -, jelentette nekem. - Lord fel sem vette az egyenruháját, egyenesen a parancsnoki hídra ment és most arról kezdett beszélni, hogyan lehetne legelőnyösebben elkerülni a jégmezőt, hogy eljussanak Bostonba. Stewart a szavába vágott, és megkérdezte felettesétől, nem akarna-e rádiókapcsolatba lépni azzal a hajóval, amely déli irányban látható. - Nem - mondta a kapitány. - Nem hinném, hogy értelme lenne. Most nem is jelez.
Stewart annyiban hagyta a dolgot. Így meg sem említette, hogy Stone, amikor lement, azt állította, hogy a délre látható hajó nem lehet ugyanaz, amelyik az első nyolc rakétát fellőtte. De azért egyre csak ez az ügy motoszkált a fejében, mert 5 óra 40 perckor fölkeltette Evans szikratávírászt, akinek, emlékezete szerint, ezt mondta: - Egy hajó rakétákat lőtt fel. Próbálja megtudni, mi volt az.
Evans csavargatni kezdte a gombokat; hívásokat fogott. Két perccel később Stewart csak úgy repült fel a hídra vezető lépcsőn, a kapitányhoz.
- Elsüllyedt egy hajó! - azzal rohant vissza a rádiósfülkébe, majd megint vissza ... És most Lord kapitány megtudta a szörnyű hírt: - A Titanic jéghegybe ütközött és elsüllyedt!
Lord kapitány most úgy cselekedett, amint egy jó parancsnokhoz illik. Teljes gőzzel elindult a Titanic utolsó ismert pozíciója felé.

Forrás:(x)