"Az unokahúga óhajtja meglátogatni, uram"

- Nézd csak, mama, milyen gyönyörű az Északi-sark! Kár, hogy nincs a jégen a Mikulás! - mondta édesanyjának a kis Douglas Spedden, miközben a 3-as mentőcsónak a jeges vízen a Carpathia felé evickélt.
Valóban olyan volt a táj, mint valami Sarkvidékről szóló gyerekkönyv illusztrációja. A nap éppen a horizont fölé emelkedett, a jég szikrázott. A jéghegyek fehér, rózsaszín és mélykék színekben játszottak aszerint, hogy sugarak vagy árnyékfoltok vetődtek rájuk. A tenger is derűs kék volt, kis jégtömbök úszkáltak a fodrozódó felszínen, némelyik csak ököl nagyságú. Odafenn a keleti égbolt kék és arany színekben játszott, derült nap ígéretével. Az éjszaka árnyai még ott lappangtak a nyugati égen - Lawrence Beesley mindig emlékezett rá, hogy a Hajnalcsillagot bámulta, amely még akkor is arany fénnyel ragyogott, amikor a többi fénypont már mind elhalványult. A látóhatár szélén halványan feltűnt az Újhold keskeny sarlója.
- Újhold! Pörgessetek meg egy pénzdarabot, fiúk - ha ugyan maradt pénzetek - kiáltotta vidáman Fred Barrett kazánfűtő a 13-as csónakban evezőknek. Kurjantások és a megkönnyebbülés kiáltásai szakadtak fel valamennyi csónakban és most már igyekeztek megelőzni egymást, hogy mielőbb elérjék a Carpathiát. Az egyik csónakban énekeltek az evezősök: "Húzd meg, partra hát." Mások kórusban üdvözölték a gőzhajót. De a legtöbben mély hallgatásba merültek, vagy az elsüllyedt hajó, vagy a csodával határos megmenekülés járt az eszükben.
- Minden rendben, hölgyeim, fel a fejjeli Fölvesznek bennünket! - próbált lelket önteni a 7-es csónakban ülő asszonyokba Hogg őrszem, de azok fásultan meredtek maguk elé, szótlanul.
A felborult B csónak tetején sem ujjongtak a férfiak. Lightoller, Gracie, Bride, Thayer és a többiek azon fáradoztak, hogy a víz színén tartsák a csónakot. A reggeli szellő hullámmozgást keltett, és a hajótestet minden irányban ingatta. Valahányszor megemelte a víz a domború testet, mindig kiszökött alóla valamennyi levegő, a gerinc pedig még mélyebbre süllyedt a tengerbe. Lightoller vezényszavaira az emberek még mindig ide-oda billegtek, de már egy órája csinálták és holtfáradtak voltak.
Az, hogy hajnalban felbukkant a Carpathia, mindenkit mámoros örömmel töltve el, nem sokat jelentett nekik. A hajó négy mérföldnyire horgonyzott le, ők pedig nem hitték volna, hogy bírják erővel, amíg észreveszik őket. De amint a napfény szétáradt a víz fölött, egyszeriben új reménység ébredt bennük. 800 yardnyira felbukkant a sorban összekötött 4-es, 10-es, 12-es és a D csónak, még mindig abban a libegő libasorban, amint Lowe ötödik tiszt parancsára egymáshoz kötözték őket.
A B csónak elcsigázott legénysége kiáltozni kezdett: - Hajó a láthatáron! -, de ilyen messziről nem hallották meg a hangjukat. Lightoller ekkor kihalászott zsebéből egy tengerésztiszti sípot és jó erősen belefújt. Nemcsak messzire szállt a sivító hang, hanem azt is tudatta a csónakok legénységével, hogy tiszt kér segítséget.
A 12-es csónakban Frederick Clinch matróz felfigyelt a sípszóra. Körülnézett és elképedve látta, hogy legalább húsz férfi áll valamin, amit hajókéménynek vélt. A 4-esben Samuel Hemming rakodó is meglátta őket; a kora reggeli fényben úgy látszott, mintha jégtáblán libegnének. A lényeg az volt, hogy mindkét csónak kivált a kötélláncból és feléjük indult. Lassan eveztek, de mégis csak közeledtek. Lightoller egyre biztatta őket: - Gyertek, vegyetek fel bennünket!
- Igenis, uram! - kiáltotta vissza egy matróz; végül is mindkettő odaért. Éppen idejében. Addigra a B csónaknak annyira labilis volt az egyensúlya, hogy a 4-es nyomdokvize majdnem lesodorta a rajta állókat. Perkins szállásmester minden tapasztalata és hozzáértése kellett hozzá, hogy biztonságosan manőverezzen a 4-essel, hosszában kerülve a felborult jármű mellé. A B csónakon Lightoller óvta társait: ne mozogjanak könnyelműen. Így is veszedelmesen imbolyogtak.
Jack Thayer olyan erősen koncentrált, hogy épségben jusson el a 12-esbe, hogy észre sem vette a 4-esben ülő édesanyját. Mrs. Thayert pedig annyira kínozta a hideg meg az aggodalom a szeretteiért, hogy észre sem vette a fiát. Amikor Gracie ezredesre került sor, a katonatiszt előbb görcsösen megkapaszkodott a 12-es csónak peremében; ő nem kockáztatta az ugrást. Joughin, a pékmester, hála a "szíverősítőnek", még mindig a vizet taposta, méghozzá a legnagyobb nyugalommal. Most szépen elengedte Maynard karját, és átúszott a 4-es csónakhoz, ahová beemelték, még mindig meglehetősen "telített" állapotban.
Lightoller hagyta el utolsónak a felborult csónakot. Amikor mindenkinek sikerült átjutnia, még átemelt egy holttestet a 12-esbe, azután átugrott és átvette a parancsnokságot. 6 óra 30 perc volt az idő, amikor biztonságba került és elindította evezőseit a Carpathia felé.
Időközben Lawe ötödik tiszt is felhagyott az úszók felkutatásával a roncsok között. Egy órai kemény munkával a 14-es csónak mindössze négy embert mentett meg, és a reggeli fényben látnivaló volt: nincs több túlélő. Senki sem maradt életben a jéghideg hullámok között. Fölkelt a nap, Lowe is látta a Carpathiát. A tiszt úgy döntött, visszaevez a csónaklánchoz, amelyet az ő parancsára fűztek egybe és odatereli őket a Carpathiához.
- Húzza fel az elővitorlát! - parancsolta F. O. Evans matróznak, amikor feltámadt a szél. A többi csónakban az árbocot külön tehernek tekintették, a vitorlát meg olyasminek, ami csak láb alatt van. Egyesek már akkor kidobálták őket a csónakból, mielőtt elhagyták volna a Titanicot; mások ugyan vittek magukkal árbocot és vitorlát, de káromkodva rugdosták a sötétben, amint átbukdácsoltak rajtuk. Amúgy sem tudtak vitorlázni.
Lowe másféle tengerész volt. Mint később elmondta, nem minden tengerész ért a vitorlázáshoz, viszont nem minden vitorlázó jó tengerész. Ő mindkettő volt egy személyben. Évekig szolgált az Arany-part mentén közlekedő vitorlás kereskedelmi hajókon, azért tudott most ügyesen manőverezni. A csónak orra sebesen szelte a hullámokat, a tajték csillogott a hajnali fényben; a 14-es négy csomóval siklott a vízen.
Mire visszaérkezett kis flottillájához, az közben már szétszóródott. A 4-es és a 12-es felszedte a B csónak utasait, a 10-es meg a D pedig külön-külön igyekezett a Carpathia felé; a D elég siralmas állapotban - mélyen merült a vízbe és alig néhány evezőse húzta a rudat. "Nos hát - mondta magában Lowe -, legjobb, ha utánuk megyek és eligazítom őket!"
- Minden rendben - kiáltotta át Woolner a 14-es vitorlásba, Lowe-nak.
Lowe mégis vontatókötelet dobott át nekik. Aztán egy mérföldnyi távolságban felfedezte a csaknem teljesen elnehezedett A csónakot, amely már alig haladt előre. A csónakban ülőknek egész idő alatt nem sikerült felszerelniük a magasító oldalléceket, így azután a víz már majdnem átcsapott a peremen. A mintegy harminc ember közül, aki a katasztrófa után odaúszott és megkapaszkodott, a legtöbben hidegtől dermedten kuporogtak. Tucatnyi férfi és Mrs. Rosa Abbott fedélközi utas didergett a csónakban, térdig a jeges vízben.
Lowe valóban az utolsó percben érkezett és átsegítette őket a 14-esbe, majd ismét a Carpathia felé vezette vitorlását, kötélen vontatva a D csónakot. Az A csónakot sorsára hagyták, miután mindenki átszállt belőle, és átemeltek három holttestet is, mentőmellénnyel takarva le arcukat. Megmentették a vízbe veszett R. Norris Williams bundáját, illetve egy Lindell nevű fedélközi utas gyűrűjét is; erre a szegény helsingborgi svéd kivándorlóra senki sem emlékezett - a gyűrűjébe vésett név őrzi emlékét.
Egymás után vánszorogtak a csónakok a Carpathia oldalához. 4 óra 45 perckor érkezett oda a 13-as. Elsőnek Lawrence Beesley kapaszkodott fel a kötélhágcsón a C fedélzet kabinlépcsőjéhez. Leírhatatlan örömmel és megkönnyebbüléssel lépett a szilárd fedélzetre, szinte úszott a boldogságban. Dr. Washington Dodge ért fel másodikként, emlékül magával hurcolva mentőmellényét.
Mrs. Dodge 5 óra 10 perckor érkezett ötesztendős kisfiával, az ifjabb Washingtonnal, a 7-es csónakban: a kisfiút postazsákban emelték a fedélzetre. Egy steward forró kávéval sietett eléje, de a fiatalúr kijelentette: inkább kakaót kér. A pincér elszaladt, és kerített neki; a brit hajók nemhiába híresek a jó kiszolgálásról.
Pontosan 6 órakor érkezett a 3-as csónak. Mr. és Mrs. Spedden kifogástalan öltözékben kapaszkodott fel a hajóra. Mögöttük kúszott fel Henry Sleeper Harper a feleségével, Hamad Hassah egyiptomi szolgával és Szun Jat-szennel, a pincsivel. Mr. Harper hamarosan felfedezte ismerősét, Mr. Ogdent, és klasszikus nyugalommal köszöntötte:
- Hello, Louis, hogy te milyen fiatalos vagy!
Elizabeth Shutes is ugyanazzal a csónakkal érkezett, de nem is próbálkozott a kötéllétrával. Beleült egy kötélhurokba, a matrózok pedig egyetlen rántással felhúzták a fedélzetre. Egy matróz közben odakiáltotta a társainak:
- Vigyázat, fiúk, pehelysúly!
Bruce Ismay 6 óra 30-kor támolygott a fedélzetre, magában motyogva: - Ismay vagyok ... én vagyok Ismay... - Reszketve állt a fedélzeti sétányon, hátát a rekeszfalnak támasztva. Dr. McGhee tapintatosan közeledett hozzá, és megkérdezte:- Nem menne be az ebédlőbe, egy kis meleg levesre, vagy valami italra?
- Nem. Igazán nem kívánok semmit.
- Mégiscsak igyék valamit.
- Ha békén hagy, mindjárt jobban leszek - csattant fel Ismay. Aztán jobb belátásra tért: - Tudna szerezni nekem valami szobát? Nem tenné meg?
- De kérem, mégis menjen az ebédlőbe, igyon valami meleg folyadékot - erősködött az orvos.
- Köszönöm, nem.
Dr. McGhee feladta a harcot és udvariasan átengedte Ismay-nek a saját kabinját. Az út hátralevő részén Ismay el sem hagyta a kabint, nem evett szilárd táplálékot, nem fogadott látogatót (kivéve egyetlen alkalommal Jack Thayert), és az egész úton nyugtatókat szedett. Így kezdődött önkéntes számüzetése. Egy év múlva nyugalomba vonult a White Star Linetól, jókora birtokot vásárolt az ír tengerparton, és szinte remeteként élt ott 1937-ig, haláláig.
Olaus Abelseth, a norvég kivándorló 7 órakor érkezett a fedélzetre. Melegített takarót dobtak didergő testére és rohanvást tessékelték az ebédlőbe, ahol kávét és brandyt diktáltak bele. Mrs. Charlotte Collyer és a többiek kénytelenek voltak várakozni a 14-esben, amíg Lowe ötödik tiszt leszereltette az árbocot és összehajtogatta a vitorlát. Lowe rendszerető ember volt ...
Így futott be csónak csónak után. S amint sorra odasimultak a Carpathia oldala mellé, a túlélők a sétafedélzetről figyelték őket, ismerős arcokat keresve a csónakokban. Billy Carter izgatottan állt Ogdenék mellett, felesége és gyermekei érkezését várva. Amikor végre megpillantotta feleségét a 4-es csónakban, magánkívül kiáltotta: - A fiam! Hol a fiam?
Egy lánykalapot viselő kisfiú visszakiáltott: - Itt vagyok, apám! - A mendemonda szerint John Jacob Astor nyomta a fiú fejébe a kalapot, amikor nem akarták bevenni a mentőcsónakba a kamaszt: - Most már lány! Mehet!
Washington Dodge-ot is aggodalom gyötörte, főként az ötesztendős ifjabb Washington komiszsága miatt. Dr. Washington nem látta családja érkezését, és Mrs. Dodge sem vette észre, hogy férje a fedélzeten áll. A kis Washington látta ugyan az apját, de azt hitte, hogy pompás tréfa lesz, ha nem szól a mamának. Így azután nyomban elbújt. Végül is Ray, a Dodge család hűséges stewardja rontotta el a tréfát, amikor összeterelte a családot.
A Carpathián egyre sűrűbben állt a korlát mellett a tömeg, mert a hajó utasai is előjöttek kabinjukból. Volt, aki különös módon értesült a történtekről. Mr. Charles Marshallt és feleségét a szobapincér ébresztette: bekopogott luxuslakosztályuk ajtaján.
- Mi történt? - kérdezte Marshall.
- Az unokahúga óhajtja meglátogatni, uram - felelte a steward.
Marshall elámult. Úgy tudta, hogy mind a három unokahúga a Titanic első útján vesz részt, tegnap este még szikratáviratot is küldtek neki. Hogyan kerülhettek a Carpathiára? A steward ekkor közölte vele, mi történt. Néhány perc múlva Marshallék családi összejövetelt tartottak Mrs. E. D. Appletonnal (másik két unokahúguk csak később érkezett), kislányuk, Evelyn pedig rohant a fedélzetre; már eddig is kimaradt a látványosságból.
Igazán különös látvány tárult Evelyn szeme elé. Északnak és nyugatnak végtelen jégmező, hatalmas jéghegyóriások és kisebb tömbök sodródtak a hullámokon, a jégáradat előőrsei: valóban fantasztikus látvány. És a minden irányból a hajó felé igyekvő mentőcsónakok egészen különös képet nyújtottak ebben a jégvilágban, az óceán kellős közepén.
Még furcsábbak voltak a csónakok utasai. Miss Sue Rule tekintete megakadt egy asszonyon, deréktól lefelé törülközőt viselt szoknya helyett, a vállára vetve viszont értékes estélyi szőrmekeppet. Valóságos álarcosbál: csipkével szegélyezett estélyi ruha ... kimonó ... szőrmebunda ... egyszerű horgolt kendő... pizsama... gumicsizma... fehér szatén estélyi cipő. De a katasztrófa az öltözködési formalitások korában történt, ezért aztán sok nő viselt kalapot, a férfiak zöme pedig ellenzős sportsapkát, tweed szövetből.
És mindenekfölött a kísérteties csönd. Alig beszélt valaki. Ez mindenkinek feltűnt, de mindenki másként magyarázta. P. M. A. Hoques tiszteletes, a Carpathia egyik utasa úgy vélte, a hajótörötteket annyira megviselték a borzalmak, hogy valósággal megnémultak. Rostron kapitány azt gondolta, egyszerűen csak elfoglaltak: föl kell kapaszkodniuk a létrán, átöltözniük ... Lawrence Beesley szerint sem a szavuk nem állt el, sem teendőjük nem volt valami sok - az élmény volt olyan nagyságrendű, amit felfogni sem lehetett.
Némelykor kisebb izgalom támadt. Miss Peterson egy Emily nevű kislányra lett figyelmes, aki a sétafedélzeten kuporgott és zokogva kiáltozott: - Jaj, mama, mama. Rosszul vagyok. Mama, mama!
Amikor a 3-as mentőcsónak utasait szedték fel, az egyik nő, aki csak hálóinget és fölötte kimonót viselt, váratlanul felült a csónak fenekén. Rámutatva egy másik asszonyra, akit éppen fölhúztak a fedélzetre, sikoltozni kezdett: - Nézzék azt a förtelmes nőszemélyt! Felháborító! A hasamra lépett! A förtelmes perszóna!
A fedélközi ebédlőben egy szegény olasz asszony hisztérikus rohamot kapott. Ordításából csak egy szót lehetett érteni - Bambini! - Egy olasz pincér csitítani kezdte, és elsősorban azt igyekezett megtudni tőle, mi a baj. A szerencsétlen erre azt sikoltozta: mindkét kisgyermeke elveszett. Az egyik hamarosan előkerült, de az asszony zokogva tartotta fel két ujját: kettő volt! Végre előkerült a másik is - a teakonyhában melengették, a sütő mellett.
8 óra 15 percre a 12-es kivételével valamennyi csónak beérkezett. Az utolsó csónak alig vánszorgott, még mindig pár száz yardnyi távolságban volt a hajótól. A szél fölerősödött, a tenger is viharosabban hullámzott. A zsúfolt csónak majdnem a pereméig merült, már bele-belezúdult a víz - körülbelül hetvenöten szorongtak benne. A Carpathia korlátja mellől lélegzetét visszafojtva figyelte a tömeg, hogyan küszködik a csónakkal Lightoller.
A tiszt csaknem megfagyott már, uniformisát kemény jégpáncél borította. Vállára csuklyás körgallért vetett Mrs. Elizabeth Mellenger. Lábánál Mrs. Mellenger tizenhárom éves kislánya, Madelaine kuporgott, bámulattal tekintve fel a hős tisztre. (Azóta is féltve őrzött emléktárgya az a csuklyás körgallér.)
A csónak utasai szorosan egymáshoz bújtak, hogy a ruhájuk száraz maradjon, és imádkoztak a menekülésért. Az ilyen pillanatokban felébred az emberi találékonyság. Gracie ezredes megpróbált felrázni egy férfit. Hiába: már halott volt. Amikor azután észrevette, hogy hosszú gyapjúharisnyát visel a megboldogult, habozás nélkül lehúzta róla.
8 óra 20 perckor a 12-es csónak még mindig 200 yardnyira volt a hajótól. Rostron segíteni akart nekik, közelebb ment 100 yarddal, és a Carpathia orrát feléjük fordította. Lightoller minden erővel az orr által védett, szélárnyékos hely felé igyekezett, amikor egy hirtelen szélroham felkorbácsolta a tengert. Előbb egy, majd egy másik hullám csapott be a csónakba. A harmadik éppen csak elérte. De egy perccel később a bátor Lightoller révbe ért - most már fedezte csónakját a hatalmas gőzhajó.
8 óra 30 perckor érkezett be a 12-es és gyorsan megkezdődött a kirakodás. Gracie ezredes legszívesebben térdre esett volna, hogy ajkaival illesse a fedélzet deszkáit... Harold Bride, a vízbe veszett Phillips rádióstiszt helyettese megkönnyebbülve érezte, hogy két izmos kéz ragadja meg - máris fenn volt. Jack Thayer megpillantotta édesanyját és rohant a karjaiba. Mrs. Thayer ajkán dadogva bukott elő a kérdés: - Hol a papa?
- Nem tudom, anyám - felelte csöndesen a fiatal philadelphiai.
Időközben Rostron azon törte a fejét, hogyan helyezze el 705 váratlan vendégét. A kanadai Halifax volt a legközelebbi kikötő, de a rádióhírekből jól tudta, hogy a kanadai partok előtt jég borítja a tengert, a kapitány pedig úgy gondolta, elég jeget láttak már a Titanic utasai. A Carpathia úticélja szempontjából logikus lett volna, ha az Azori-szigetekre sietnek, de sem élelmiszerrel, sem ágyneművel nem bírta volna ellátni a túlélőket. A hajótöröttek persze New Yorkba mentek volna a legszívesebben, csakhogy ez túl sokba kerül a Cunard társaságnak. Rostron tehát bekukkantott az orvos kabinjába, ahol McGhee doktor éppen Bruce Ismay-t vizsgálta. Teljesen össze volt törve - akármit kérdezett tőle Rostron, mindenre csak gépiesen bólogatott. Rostron tehát maga döntött: előre New Yorkba!
Ekkor fogták az Olympic rádiójeleit: szállítsák át hozzájuk a hajótörötteket. Rostron ezt elképesztően ostoba ötletnek tartotta. El sem tudta képzelni, hogy a sokat szenvedett utasokat kitegye egy újabb tengeri átszállás megpróbáltatásainak. Nem is szólva arról, hogy az Olympic testvérhajója a Titanicnak, így már a puszta látvány is borzalmas hatással lenne rájuk: mint valami kísértet! Ismét visszament hát a doktor kabinjába, hogy szóra bírja Ismay-t. A White Star Line igazgatója megborzongott és némán rázta a fejét.
Tehát New York, minél előbb, annál jobb. Ekkorra megjelent a Californian is, Rostron rájuk bízta, hogy kutassák át a katasztrófa körzetét, ők pedig indulnak, hogy mielőbb partra tegyék a túlélőket: Még felvett a fedélzetre a Titanic mentőcsónakjaiból annyit, amennyit csak tudott. Hatot elhelyeztetett az első fedélzeten, hetet a Carpathia daruira függesztett, a többit kötélvégre fogta.
Mielőtt visszafordult volna New Yorkba, Rostron újra végigjárta hajójával a színhelyet. Pontos ember volt; a legcsekélyebb eshetőséget sem akarta kihagyni. A Californian majd kutassa át a tengert, de ha bármilyen halvány remény van rá, hogy még kimenthetnek valakit, akkor az a Carpathia dolga.
Miközben a Cunard-hajó cirkálni kezdett, a kapitány úgy gondolta, helyénvaló lenne egy istentisztelet. Ismét leszaladt és megkérdezte Ismay-t, mit szól az ötlethez. De a nagy hatalmú igazgató most is csak bólogatott: amit Rostron helyesnek tart, az neki is tökéletesen megfelel.
Rostron tehát hívatta Anderson atyát, az episzkopális egyház papját, és a nagy társalgóba kérette a Carpathia, valamint a Titanic utasait. Hálaadó istentisztelet volt ez, ugyanakkor rekviem is a halottakért.
És miközben mormolták az imát, elhaladtak a Titanic hullámsírja fölött. Alig maradt nyoma a gigásznak... néhány csomó vörösessárga parafalemez, néhány nyugágy, fehér falioszlopok, párnák, takarók, szőnyegek, mentőmellények, az elhagyott csónakok és egyetlen holttest.
8 óra 50 perckor Rostron belátta: eleven emberre már nem akadnak. Csöngetett a gépháznak: - Teljes gőzzel előre! - A hajó orra lassan New York irányába fordult.

A világváros már az izgalom lázában égett. Amikor az első hír éjjel 1 óra 20 perckor befutott, senki sem tudta, mire vélje a dolgot. Az Associated Press gyorshíre valóban rejtélyes volt a maga szűkszavúságában: Cape Race jelenti, hogy a Titanic helyi idő szerint 10 óra 20 perckor CQD vészjelzést adott le, jéghegynek ütközött és azonnali segítséget kér. A következő híradás beszámolt róla, hogy az óceánjáró orrával lefelé süllyed, a nőket és a gyerekeket pedig mentőcsónakokban tengerre bocsátották. Utána semmi hír: csönd.
A híradás még időben érkezett, hogy a reggeli lapok lehozzák, de valóban csak gyorshírként. Ellenőrzésre nem futotta az időből: csak a közlésről döntöttek. Hihetetlennek tűnt a hír, de hát beérkezett. A szerkesztők mindenesetre óvatosan kezelték. A Herald címsora jellemző:
AZ ÚJ TITANIC JÉGHEGYNEK ÜTKÖZÖTT
SEGITSÉGET KÉR
HAJÓK SIETNEK A HELYSZÍNRE
Egyedül a Times vállalta a kockázatot. Az első híradást követő csend arról győzte meg Carr Van Anda főszerkesztőt, hogy a hajó elpusztult.
Van Anda tehát kockáztatott; ha a korai kiadás azt harsogta világgá, hogy a Titanic süllyedőben van, a nőket pedig mentőcsónakokban vízre bocsátották, a következő kiadás befejezett tényt közölt: a Titanic elsüllyedt.
Reggel nyolc órakor a riporterek megrohamozták a White Star Line irodáját a Broadway 9. szám alatt. Philip A. S. Franklin alelnök elhessegette a rémhíreket: még ha jéghegybe ütközött is a Titanic, az idők végezetéig a felszínen képes maradni. "Feltétlenül bízunk a Titanicban. Meggyőződésünk szerint a hajó elsüllyeszthetetlen!" - mondta.
De azért nyomban izgatott hangú táviratot küldött Smith kapitánynak: "Aggodalommal várjuk értesítését, illetve az utasok sorsáról szóló jelentést."
Déltájban özönleni kezdtek az irodába az utasok hozzátartozói: Mrs. Benjamin Guggenheim és bátyja, De Witt Seligman ... Mrs. Astor apja, W. H. Force ... Ifjabb J. P. Morgan ... és kívülük százan meg százan, a névtelenek szerettei. Gazdag és szegény egyforma választ kapott, megnyugtató mosoly kíséretében: aggodalomra semmi ok, a Titanic elsüllyeszthetetlen ... Bármilyen helyzetben a felszínen marad, két-három napig mindenképpen. Mentőcsónak persze mindenki számára van elegendő.
Ekkor a sajtó is a hajóstársaság mellé állt. Az Evening Sun, ezzel a szalagcímmel került az utcára:
MINDENKIT MEGMENTETTEK A TITANIC ÖSZSZEÜTKÖZÉSE UTAN.
A cikk részletesen beszámolt róla, hogy valamennyi utast átmentették a Parisian és a Carpathia fedélzetére, a Titanicot pedig vontatókötélen húzza Halifaxbe a Virginian.
Bizakodó volt az üzleti világ is. Az első híradások után a Titanic rakományára a viszontbiztosítási ráta ötven százalékra emelkedett, majd elérte a hatvan százalékot. De az optimizmus növekedésével a londoni jegyzés visszaesett ötven pontra, majd harmincötre, harmincra, végül megtorpant huszonöt százaléknál.
A Marconi-értékpapírok árfolyama viszont rohamosan emelkedett. Két nap alatt ötvenöt ponttal szaladt fel, egészen 225-re. Nem rossz eredmény olyan értékpapírok esetében, amelyek közül egy részvény egy éve még legföljebb évi két dollárt jövedelmezett. Az IMM pedig, a mamuttársaság, amely a White Star Line-t is a markában tartotta, a reggeli lanyha jegyzés után kezdett erőre kapni.
De rossz híreket is lehetett hallani. Hivatalosan semmit, de a rádiósok, akik fogták az atlanti jelzéseket, egyre nyugtalanabb hírekről számoltak be. Ezeket ugyan nem az ő fülüknek szánták, de a lényegük valahogyan mégis elterjedt. Aznap délután a Cunard egyik hivatalnoka a belvárosban azt hallotta egy barátjától, hogy a Titanicnak vége: elsüllyedt, elpusztult. Egy New York-i üzletember ugyanezt táviratozta a barátjának Montrealba. A White Star alelnöke, Franklin is hallotta a hírt, de a forrást megbízhatatlannak vélte, értesülését tehát megtartotta magának.
6 óra 15 perckor aztán minden összeomlott. Az Olympicről végre hír érkezett: a Titanic éjjeli 2 óra 20 perckor elsüllyedt. A Carpathia vette fel a mentőcsónakokat és összesen 675 túlélővel New Yorkba tart. Ezt a híradást néhány óráig visszatartották. Hogy miért, azt máig sem tudja senki, és sohasem került a napvilágra bizonyíték arról, amit a World állított, hogy tőzsdei hiénák keze volt a késleltetésben, Wall Street-i spekulánsoké, akik viszontbiztosítást kötöttek rakományukra.
Franklin még mindig erőt gyűjtött hozzá, hogyan közölje a nyilvánossággal a hírt, amikor a White Star Line irodájában már hetet ütött az óra. Egy élelmes riporter, érezve a tragédiát, egyszerűen berontott az igazgató irodájába. Többen követték. Franklin dadogni kezdett:
- Uraim - mondta -, mélységes sajnálattal közlöm, hogy a Titanic ma reggel 2 óra 20 perckor elsüllyedt.
Először csak ennyit akart közölni, de a riporterek apránként többet is kicsikartak belőle. Nyolc órakor: az Olympic "nem közölte, hogy az utazók és a legénység teljes egészében megmenekült volna". 8 óra 15-kor: "Valószínűleg számos emberélet esett áldozatul." 8 óra 45-kor: "Félő, hogy a veszteség emberéletben meglehetősen nagy." Kilenc órakor nem kertelhetett tovább. Akkor már "iszonyatosnak" mondotta a veszteséget, sőt hozzátette: másik hajót még lehet építeni, de "az emberéleteket visszaadni soha".
10 óra 30-kor megérkezett Vincent Astor, a multimilliomos fia és eltűnt Franklin ajtaja mögött. Rövid idő múlva sírva távozott. Valami sejtelem arra indított egy riportert, hogy felhívja telefonon John Jacab Astor feleségének édesapját, W. H. Force-ot.
- Édes Istenem - kiáltott fel az öregúr -, ne mondjon nekem ilyet! Honnan veszi ezt? Nem igaz! Nem lehet igaz!
Az újságíróknak nem sikerült megtalálniuk Strausék lányát, Mrs. Alfred Hesst. Az asszony ugyanis különvonattal kora délután Halifaxbe utazott, hogy ott legyen, amikor bevontatják a kikötőbe a sérült Titanicot. A vonatot a White Star Line bocsátotta rendelkezésére. Nyolc óra tájban már Maine államon keresztül robogott a vonat, és Mrs. Hess az étkezőkocsiban beszélgetett az újságírókkal. Ő volt az egyetlen nő a vonaton; kissé még élvezte is a helyzetet.
Éppen egy pohár grape fruitot emelt a szájához, amikor a vonat lassított, megállt, majd tolatni kezdett és meg sem állt Bostonig. Ott Mrs. Hess a következő hírt kapta a társaságtól: "Változtak a tervek. A Titanic utasai egyenesen New Yorkba tartanak." Mrs. Hess tehát hálókocsijegyet váltott és egy másik vonattal utazott vissza New Yorkba. A pályaudvaron másnap kora reggel a bátyja várta.
- Elég rosszul állnak a dolgok - ezzel fogadta.
Most már közzétették az életben maradottak névsorát és a White Star Line irodáját ismét megostromolta a tömeg. Mrs. Frank Farquharson és Mrs. W. H. Marvin gyermekeikről akartak értesülést szerezni, akik a hajón indultak nászútra. A fiatalasszony anyja, Mrs. Farquharson boldogan sikoltott föl, mikor megpillantotta a nevet: Mrs. Daniel Marvin, de kénytelen volt elfojtani örömét, amikor észrevette, hogy Mr. Marvin neve nem áll mellette.
Mrs. Ben Guggenheim még abban a reményben ringatta magát, hogy nem futott be valamennyi mentőcsónak. - Talán még ott tévelyeg szegény férjem a tengeren - mondogatta zokogva.
És ez nem is volt lehetetlen. A Carpathiáról nem érkezett közvetlen jelentés, mert Rostron a rádióadót hivatalos közlések és a hajótöröttek üzenetei céljára tartotta fenn, így aztán az újságírók azt írták, amit csak ki tudtak találni. Az Evening World sűrű ködről regélt, a Titanic szirénabúgásáról, a földrengés dübörgéséhez hasonló összeütközésről. A Herald leírta, hogy a hajót valósággal kettéhasítottá a jéghegy, nyomban sötétbe borult és a szerencsétlenség pillanatában fel is billent.
Amikor azután a képzelőerő lassan elfogyott, a lapok szidalmazni kezdték a mentőhajót és bátor tengerészeit. Az Evening Mail eképpen méltatlankodott:
AZ AGGÓDÓKAT BOSSZANTJA A CARPATHIA HALLGATÁSA
A World így duzzogott:
A CARPATHIA TITKOLJA A TITANIC VESZTESÉGEIT.
Így következett el kedd után szerda, szerda után csütörtök - és még mindig nem volt biztos hír. Most már a hetilapok is bajban voltak; a Harper's Weekly közreadta a hajón utazó előkelőségek névsorát, főként a Harper család egyik tagját emlegették, Henry Sleeper Harpert, a képes magazin társtulajdonosát. A lap regélt "az iszonyú ködről", "a félelmetes megrázkódtatásról", majd kissé ügyefogyottan igyekezett megnyugtatni olvasóit: "A történteket illetően meg kell jegyezni: egyelőre mindez csak feltevés." De a Harper's emlékeztette olvasóit: törvényszámba megy, hogy mindig a nők és a gyermekek az elsők. "Ez a szabály réges-rég kötelező minden tisztességes férfira, aki tengerre száll." Következő számában a magazin igyekezett kivédeni a felháborodás hullámát, hiszen Henry Sleeper Harper sértetlenül futott be pincsistől, egyiptomi szolgástól. A Harper's lelkendező interjút közölt Mr. Harperral.
Csütörtök éjszaka vége szakadt a várakozásnak. A Carpathia elhaladt a Szabadság fáklyás szobra mellett; érkezését tízezer ember nézte végig a Batterytől. Amikor a Cunard-hajó elhaladt az 54-es mólónál, harmincezres tömeg szorongott a parton az esőben. Rostron a riportereket nem engedte fel a hajóra, a Carpathia fölfelé haladt a North Riveren, miközben kisebb gőzösök pöfögtek mellette és megafonon harsogták kérdéseiket a riporterek.
8 óra 37 perckor érte el a hajó a horgonyzóhelyet és kezdte leereszteni a Titanic mentőcsónakjait, hogy ne akadályozzák a kikötésben. A csónakokat a White Star Line mólójához kötötték ki, ahol reggelig a szuvenírvadászok minden mozgathatót leszedtek róluk. A Titanic nevét jelző táblácskát mindegyikről eltávolíttatta a hajózási társaság.
9 óra 35 perckor kötött ki a Carpatbia. Leeresztették a hajóhidat és először a túlélők léptek partra. Aztán előkerült egy barna vitorlavászon útizsák, megtömve, hogy kidagadt a magas oldala. Odavitték a vámtiszthez, aki a G kezdőbetűs utasok poggyászát kezelte. Ez volt az egyetlen poggyász, amelyet a Titanicról átmentettek. Tulajdonosa, Samuel Goldenberg tagadta, hogy ennyire jól megszervezte volna az értékmentést. Kijelentette, hogy a Carpathia fedélzetén vásárolt mindent, és ruhaneműn kívül csak a legszükségesebb holmi van a zsákban: pizsama, kabát, nadrág, köntös, esőkabát, papucs, pokróc, ingek, toalettholmi és cipő magának meg a feleségének.

A Carpathia befutása után nem kellett többé találgatni, ki élte túl a katasztrófát, de legkevésbé sem derült ki, mi történt valójában. Az életben maradottak hozzátették a maguk mítoszait és meséit a szárazföldön költött zavaros történetekhez. Egyeseket valóban megzavart, megtört a sok izgalom. Sokan viszont túlságos izgalmi állapotban élték át a tragédiát. A bőbeszédűek szépen kikerekítették a maguk históriáját, a szűkszavúbbak nyilatkozataiból viszont az újságírók faragtak megrázó történeteket. Némelyeket a szörnyű élmények, másokat a szégyen némított el.
Az újságok valóban hihetetlen esetekről számoltak be: Emilio Fortaluppi másodosztályú utas például órákon át lovagolt volna meg egy jégtáblát... Miss Marie Young már az összeütközés előtt egy órával látta a jéghegyet... Jack Williams és William French matrózok "saját szemükkel látták", hogy a tisztek "hat embert lepuffantottak, mint a kutyát..." Robert W. Daniel philadelphiai bankár kibérelte a Carpathia rádiókészülékét a visszaúton. A tények persze ellene szóltak az ilyen ostobaságoknak, de az újságra éhes közvélemény nem törődött az igazsággal.
Csak az égbolt volt a határ. Április 19-én a New York Sun című lap közölte George Brayton első osztályú utas "szemtanúi" nyilatkozatát:
- Sütött a hold, és többen, akik élveztük a friss levegőt, a fedélzeten sétálgattunk. Smith kapitány a parancsnoki hídon tartózkodott, amikor felharsant az őrszem figyelmeztető kiáltása: jéghegy közeledik. Amikor megláttam, úgy 300 láb magasnak becsültem. Körülbelül 200 yard távolságban lehetett, pontosan előttünk. Smith kapitány parancsszavakat kiáltott... mi, sétálók, a hajó orrába rohantunk. Amikor láttuk, hogy elkerülhetetlen az összeütközés, a hajó farába futottunk... Akkor bekövetkezett az összeütközés és az utasokat elfogta a pánik... A baleset este 10 óra 30 perc tájban érhetett bennünket... Ha jól emlékszem, az első kazánrobbanásra éjfél körül került sor. Véleményem szerint Smith kapitány csak akkor kezdett komolyan nyugtalankodni..."
Jonas Briggs, a Carpathia matróza Rigelről, a derék újfundlandi kutyáról mesélt, amely leugrott a süllyedő Titanic fedélzetéről, és egészen a Carpathiáig kísért egy mentőcsónakot, ugatásával jelezve Rostron kapitánynak: közelednek a megmenekültek.
Valamennyiük gondolatait más és más foglalkoztatta. Reginald Lee őrszem, aki bajtársa, Fleet mellett állt abban a szörnyű percben, valami ködfelhőről beszélt a horizonton. Társa állítólag azt mondta ekkor: "Szerencsénk lesz, ha ezt megússzuk." Fleet egyáltalán nem emlékezett, hogy ilyesmit mondott volna.
Az első osztály férfiutasainak egyike igen körültekintően magyarázta, hogyan került a 7-es csónakba, amely elsőnek távozott a Titanictól.
- Egy kérdésben állhatatosan kitartottak a nők. Nem voltak hajlandók mentőcsónakba szállni, ameddig a férfiak nem szálltak be. Féltek, mi lesz velük a tengeren, ha csak magukban vannak, csupa asszony. Nem is csodálom, bátorság kell beszállni egy ilyen törékeny járműbe, méghozzá le is eresztik őket a csikorgó darukon. Még a férfiak sem vállalták ezt a kockázatot. Egy tiszt megállt mögöttem és rám kiáltott: "Maga elég nagy darab ember ahhoz, hogy az evezőt húzza. Ugorjon már be a csónakba, különben sose vesszük rá a nőket, hogy ők is beüljenek!" - Így aztán erővel vettek rá, bár megvallom, az a nagy hajó sokkal biztonságosabbnak látszott, mint az apró csónakok!
Lassacskán mégis kiszivárgott a teljes igazság, de sok olyan eset máig is megvan a köztudatban, amelyek az első napokban születtek... A hölgy, aki nem volt hajlandó megválni dán dogjától... A zenekar, amint a "Közelebb Tehozzád, Istenem"-et játssza... Hogy Smith kapitány és Murdoch első tiszt öngyilkosságot követett el... Hogy Mrs. Brown revolverrel a kézben parancsolgatott a 6-os csónakban.
Ám a legendák is hozzátartoznak a nagy eseményekhez, és ha révükön önfeláldozó, nemes cselekedetek emléke marad fenn, akkor megvan a maguk szerepe.

Mindenkit megrázott a katasztrófa. Sok országban félárbocra eresztették a zászlókat. A Macy áruházat és a színházakat bezárták. A francia hajóstársaság lemondta a fogadást az új France nevű hajón. Southampton, a legénység nagy részének szülővárosa gyászba borult. Egyetlen utcájában húsz család vesztette el hozzátartozóját. Montrealban lemondtak egy katonai díszszemlét. V. György angol király és Taft elnök részvéttáviratot váltott egymással. Hogy le ne maradjon, II. Vilmos császár is részvétét nyilvánította. A dúsgazdag bankár, J. P. Morgan nem tartotta meg új szanatóriumának felavatási ünnepségét, amelynek építkezését éppen akkor fejezték be Aix-les-Bains-ben.
Még az előkelőségek névjegyzékében, a Social Registerben is zavart okozott a katasztrófa. Akkoriban már az is mércéül szolgált a társadalmi helyzet megítélésében, hogy ki melyik hajón utazott, amit a névjegyzék is számon tartott. A katasztrófa váratlan problémát okozott. Az, hogy egy család a Titanicon kel át az óceánon, az rangot jelentett, de ez a tényközlés így képtelenség lett volna - hiszen a hajó elsüllyedt. Ha viszont azt közlik, hogy a szóban forgó család a csendesen cammogó Carpathián érkezett, szintén félrevezető. Mi a kivezető út ebből a dilemmából? Azok esetében, akik elpusztultak, a névjegyzék áthidalta a nehézségeket azzal, hogy a név után egyszerűen megjegyezte : "Meghalt a tengeren, 1912. április 15-én." Az életben maradottak esetében végül a következő megfogalmazást közölték: "Megérkezett 1912. április 18-án, Titan-Carpath." A kötőjel az évszázad legnagyobb tengeri katasztrófáját jelzi!
Az embereket nemcsak maga a tragédia zaklatta fel, nemcsak az, hogy a katasztrófa nem volt feltétlenül elkerülhetetlen, hanem a sors játéka. Ha a Titanic figyelmet szentel a hat jégjelentésnek azon a vasárnapon... Ha a jéghelyzet normális lett volna... Ha a tenger viharos, az éjszaka pedig holdfényes... Ha csak tizenöt másodperccel hamarabb veszik észre a jéghegyet... Ha más helyen éri a hajót a jégsarkantyú... Ha a vízzáró rekeszfalakat egy további fedélzet magasságban is megépítik... Ha lett volna elég mentőcsónak... Ha a Californian segítséget nyújt. Ha ebből a sok "ha"-ból csak egy is megtörténik, mindenki, vagy sokkal több ember életben marad azon az éjszakán. De valamennyi "ha" a Titanic ellen fordult, akárcsak valami görög tragédiában.
Ezek a gondolatok csak akkor támadtak fel, amikor április 15-ének derűs reggelén a Carpathia megfordult és New York felé indult. A túlélők akkor még kimerülten nyújtóztak el a fedélzeti nyugágyakban, vagy kávét ittak az ebédlőben, vagy egyszerűen azon törték a fejüket, hogy ugyan mit öltsenek magukra.
A Carpathia utasai rendkívüli együttérzést tanúsítottak. Tartalék fogkefét ástak elő, ruhát kölcsönöztek, a mentőcsónakokban hozott takarókból mackóruhát varrtak a gyerekeknek. A Macy áruház Portugáliába készülő borbevásárlója valóságos védőangyalként gondozta a Gimbels áruház három bevásárlóját. Mrs. Louis Ogden kávét vitt két élénk színű ruhába öltözött hölgynek, akik félrehúzódva ültek a sarokban. - Menjen innen - mondták azok -, most néztük végig, hogyan fulladt a vízbe a férjünk!
Volt, aki szinte úgy érezte: másodszor is megszületett... Lawrence Beesley rádióüzenetet fogalmazott, amelyben hírül adta, hogy, életben maradt. Másoknak több idő kellett, hogy magukhoz térjenek. Gracie ezredes egy csomó takaró alá bújt az ebédlőszalon pamlagán, amíg ruháit a konyhában szárították. Bruce Ismay reszketegen ült az orvos szobájában, nyugtató injekciók hatása alatt. Harold Bride egy luxuslakosztályban feküdt: egy nő hajolt föléje, és ő csak azt érezte, hogy kisimítják a haját a homlokából és az arcát dörzsölgetik.
Jack Thayer egy szomszédos kabinba került. Egy kedves utas pizsamát kölcsönzött neki és átadta a fekvőhelyét. Most, hogy Thayer befeküdt az ágyba, eszébe jutott, hogy tíz órával ezelőtt is lefeküdt már egyszer. Érezte a vászonlepedő hűvösségét és eszébe jutott, hogy az imént megivott pohárka brandy az első tömény szesz volt az életében. Vagyis hát: felnőtt lett belőle.
Odalent a Carpathia gépei megnyugtatóan egyenletes ritmusban dübörögtek. Odafent az árbocozaton át fütyült a szél. Előttük volt New York, vagy egy philadelphiai otthon. Mögöttük a napsugarak a Titanic borbélyüzletének élénk, vörösfehér csíkos oszlopán csillogtak, amint a fahengert ide-oda dobálták a hullámok. De Jack Thayer erről már nem tudott, nem is bánta. A brandy megtette hatását. A fiú hamarosan mély álomba merült.

Forrás:(x)