Vissza Belfastba?

Magasan, a White Star Line Titanic nevű óceánjárója árbockosarában Frederick Fleet őrszolgálatos kifelé kémlelt a ragyogó, csillagos éjszakába. Csendesség, mindenütt tiszta idő és keserves hideg. A Hold nem sütött, de a felhőtlen égbolton tündököltek a csillagok. Olyan volt az Atlanti-óceán, akár a csiszolt tükör; később azt mondták a szemtanúk, hogy sohasem látták még ilyen simának a vizet.
Ötödik éjszakája volt ez a Titanic első, felavató útjának New York felé, és máris vitán felül állt: a Titanic nemcsak a legnagyobb, hanem a legpompásabb hajója is a világnak. Pompázatosak voltak még az utasok kutyái is. John Jacob Astor magával vitte Kittyt, kedves airedale terrierjét, a híres könyvkiadó dinasztia sarja, Henry Sleeper Harper díjnyertes pincsijét, Szun Jat-szent, a philadelphiai bankár, Robert W. Daniel egy Angliában vásárolt remek francia bulldoggal utazott. Kutyavásár ügyében járt odaát a washingtoni Clarence Moore is, de a híres loudouni hajtóvadászatra beszerzett ötven pár angol kopó nem ezen a hajón kelt át Amerikába.
Nem az őrszem, Frederik Fleet világa volt ez. Fleetet, a Titanicon szolgálatot teljesítő hat őrszem egyikét nem érdekelték az utasok problémái. Az őrszemeket úgy nevezik: a "hajó szemei", és éppen ezen az éjszakán Fleet azt az utasítást kapta, elsősorban arra ügyeljen, nem lát-e jéghegyet.
Nos jó, eddig nem volt semmi baj. Este tízkor állt szolgálatba, egy-két szót váltott társával, Reginald Lee-vel a jéghegy-problémáról Később még a hidegről is elbeszélgettek, de a két matróz többnyire szótlanul bámult ki a sötétségbe.
Most, hogy vége felé járt a szolgálat, még mindig nem történt semmi rendellenes. Éjszaka, csillagok, csípős hideg, az árbocmerevítő kötelek között fütyült a szél, amint a Titanic 22,5 csomós sebességgel rohant a nyugodt, fekete vízen. Vasárnap este 11.40 volt, 1912. április 14-én.
És most Fleet hirtelen észrevett valamit, közvetlen a hajóorr előtt, a sötétségnél is sötétebb tömeget. Először aprónak látta (úgy gondolta, akkora lehet, mint két összetolt asztal), de minden pillanatban nagyobb lett és egyre közeledett. Fleet ekkor háromszor megkongatta az árbockosár harangját, jelezve a veszélyt, bal kezével pedig már fel i.s ragadta a telefont és a parancsnoki hidat hívta.
- Mit látott? - kérdezte egy higgadt hang a vonal végén. - Jéghegyet, közvetlenül előttünk - válaszolt Fleet.
- Köszönöm - vette tudomásul a hang tárgyilagosan. Ennyi volt az egész párbeszéd.
Ezután harminchét másodpercig szótlanul állt egymás mellett Fleet és Lee, figyelve, amint közelebb sodródik a jéghegy. Már szinte nekiütköztek, de a hajó még mindig nyílegyenesen rohant. A jéghegy csillogva tornyosult az előfedélzet fölé és a két őrszem már felkészült rá, hogy összeütköznek. Ám ekkor - szinte csodálatos módon - az orr lassan balra fordult. Az utolsó pillanatban tehát az orrtőke szabad vizet ért, és a jéghegy sebesen elsodródott jobb felé. Fleet úgy látta, hajszálon múlt, de megúszták.
Ugyanekkor George Thomas Rowe fedélzetmester a Titanic hátsó fedélzetén állt őrségen. Számára is eseménytelen volt ez az éjszaka - semmi, csak a tenger, a csillagok és a csípős hideg. De amint a fedélzeten járkált, feltűnt neki valami, amit társaival úgy szokott nevezni: "pofaszakálla nőtt" a lámpáknak - apró jégszilánkok, por finomságú szemcsék lebegtek az éjben, megtörve a fedélzeti lámpák fényét, millió színben tündökölve.
Rowe hirtelen úgy érezte, hogy különös rándulás töri meg a gépek egyenletes ritmusát. Olyan volt ez, mintha jó erősen súrolták volna egy dokk vagy móló oldalát. Rowe mereven bámult előre ... és akkor, mintha kifeszített vitorlákkal hajó siklott volna el mellettük jobb felől. Csak most látta a fedélzetmester, hogy jéghegy az, amely vagy száz lábnyira tornyosul a vízszint fölé. A következő pillanatban már el is tűnt, elnyelte a sötétség a hajó mögött.
A D fedélzet mélyén, az első osztályú ebédlőszalonban a hajószemélyzet négy tagja ült körül egy asztalt. Az utolsó turnus már régen elvonult és üres volt a hatalmas, fehér tapétás helyiség, csak ez a négy steward tartózkodott ott. Most ők vacsoráztak és azzal töltötték a szabad idejüket, amivel a szolgálaton kívüli pincérek általában - az utasakról pletykáltak.
S amint ott beszélgettek, súrlódó neszt hallottak valahonnan a hajó mélyéről. Nem volt erős zaj, de ahhoz elég hangos, hogy abbamaradjon a beszélgetés és megzörrenjen a másnapi reggelihez kikészített ezüst evőeszköz.
James Johnson hajópincér tudta, mi az. Fölismerte azt a fajta rázkódást, ami megreszketteti a hajót, amikor letörik az egyik hajtócsavar szárnya, és azt is tudta, ha valóban a hajócsavar sérült meg, akkor vissza kell fordulniuk Belfastba, a Harland és Wolff hajógyárba, ott bőven lesz szabad ideje mindnyájuknak. Egyik társa hasonlóképpen vélekedett, sőt vidáman mondta is: "Megyünk vissza Belfastba!"
A hajótathoz közeli konyhában Walter Belford, az éjszakás pékmester másnapra készítette a süteményt. (A cukrászkülönlegességek alkotásának tiszte a nappali műszak előjoga volt.) A zökkenés Belfordot sokkal jobban fölkavarta, mint Johnson hajópincért - talán azért, mert egy tepsi kifli lezuhant a tűzhelyről és szanaszét szóródott a padlón.
Az utasok is megérezték kabinjukban a rázkódást, és mindegyikük valami átélt dologhoz próbálta kapcsolni az élményt. Marguerite Frölicher, egy fiatal svájci lány, aki apját kísérte üzleti útján, felriadt álmából. Félálomban azt hitte, a Zürichi-tavon jár valamelyik kis fehér átkelőhajón - csak nem koccantak a mólóhoz? Halkan motyogott magában: "Ejnye, de furcsa ... máris kikötünk!"
Arthur Godfrey Peuchen őrnagy éppen vetkőzni kezdett; ő úgy vélte, jókora hullám csapódott a hajó oldalához. Mrs. J. Stuart White az ágya szélén ült és éppen a lámpát akarta lekapcsolni, amikor olyan hangot hallott, mintha "ezer játékgolyó gurulna a hajó gyomrában". Lady Cosmo Duff Gordon is a rázkódásra ébredt, ő olyasfélét érzett, "mintha egy óriás végighúzta volna az ujját a hajó oldalán". Mrs. John Jacob Astor arra gondolt, talán a konyhában történhetett baj.
Volt, aki erősebbnek, volt aki gyengébbnek vélte a zökkenést. Mrs. Albert Caldwell úgy próbálta leírni ezt az érzést, mintha egy szuka rázná a szájában a kölykét. Mrs. Walter B. Stephensonnak az első iszonyú földlökés jutott az eszébe, mert átélte a földrengést San Franciscóban -, de aztán megállapította magában: ez sokkal kevésbé ijesztő. Mrs. E. D. Appleton tulajdonképpen nem érezte a remegést a hajótestben, csak valami nagyon kellemetlen csikorgó hangot hallott, mint amikor hosszú csíkot hasítanak le egy vég vászonból. J. Bruce Ismay sokkal idegesebb lett. Ügyvezető igazgatója lévén a White Star Line hajózási vállalatnak, ünnepélyes hangulatban indult el a Titanic első útjára. Most, hogy felijedt álmából B fedélzeti luxuslakosztályában, biztosra vette, hogy a hajó nekiütközött valaminek, de nem sejtette, mi lehetett az.
Néhány utas viszont már tudta a választ. Mr. és Mrs. George A. Harder, egy fiatal nászutaspár odalent az E 50-es kabinban még ébren volt, amikor az ütközés tompa hangját meghallották. Belereszketett az egész óriás, aztán "dübörgő, súrlódó hang" hallatszott a hajó oldala felől. Harder kiugrott az ágyból és a kajütablakhoz rohant. Kinézett, s az üvegen át látta, hogy jégfal sodródik el előtte.
Ugyanígy járt James N. McGough, a philadelphiai Gimbels áruház ügynöke is, csakhogy neki sokkal nyugtalanítóbb élményben volt része: az ő ablaka nyitva állt, és amint a jéghegy súrolta a hajót, kabinja teleszóródott jégszilánkokkal.
Csakúgy, mint McGough, a Titanic legtöbb utasa lefeküdt már. Ezen a csendes, hideg vasárnap estén leginkább a barátságos fekvőhely vonzotta az embereket. De azért akadt néhány megrögzött vén tengerjáró utas, aki még fenn volt. Szokás szerint az A fedélzeten gyűltek össze, az első osztályú dohányzóteremben.
És mint rendesen, vegyes társaság verődött össze. Az egyik asztalnál Archie Butt ült, Taft elnök segédtisztje. Clarence Moore, a nagy kutyaszakértő és vásárló, Harry Widener, a philadelphiai villamosvasút-király fia, valamint William Carter, az is a villamosszakmából. Éppen a végére értek a vacsorának, melyet Widener apja adott a hajó parancsnoka, Edward J. Smith kapitány tiszteletére. A kapitány korán visszavonult, a hölgyektől is búcsút vettek már, és a férfiak most élvezettel pöfékelték utolsó szivarjukat, mielőtt maguk is nyugovóra térnek. A társalgás ide-oda csapongott, a politikáról Clarence Moore Nyugat-Virginiában viselt dolgaira tértek, arra az időre, amikor meginterjúvolta a hírhedt öreg hegyirablót, Anse Hatfieldet.
Egy másik bőrfotelba temetkezve Spencer V. Silverthorne, a St. Louis-i Nugent nagyáruház ifjú bevásárlója a "Virginiai" című legfrissebb bestsellert olvasta. A közelében Lucien P. Smith (ugyancsak Philadelphiából) három franciával igyekezett megértetni magát egy bridzsparti közben.
A sarokasztalnál a hajó aranyifjai jóval zajosabb bridzspartit játszottak. Ezek a gazdag fiatalok jobban kedvelték a mozgalmasabb Café Parisient, a B fedélzeten, egy szinttel lejjebb, és korábban ez az este sem volt kivétel. De a párizsi café annyira lehűlt, hogy a lányok még éjfél előtt elköszöntek, a fiatalemberek pedig betértek a dohányzóba egy lefekvés előtti itókára. A társaság legnagyobb része a megszokott whiskyt itta, jéggel és szódával. Hugh Woolner, az angol szobrász fia forró whiskyt rendelt vízzel, Hokan Björnström Steffanson főhadnagy, a washingtoni állomáshelyére készülő fiatal svéd katonai attasé pedig forró limonádét szopogatott.
Valaki előkerített egy csomag kártyát és miközben jóízűen nevetgélve játszottak, hirtelen felfigyeltek a súrlódó hangra. Nem rémültek meg, de azért mindenki felkapta a fejét ... Mr. Silverthorne előrehajolt a fotelban, és valami megjegyzést tett. A következő pillanatban a dohányzó pincére és Silverthorne talpra ugrott ... ki a hátsó ajtón ... át a pálmakerten ... és máris kint voltak a fedélzeten. Még idejében érkeztek, hogy láthassák a hajó jobb oldalán elsodródó jéghegyet, amely valamivel magasabbra emelkedett a fedélzetnél. Amint elúszott mellettük, láthatták, hogy jégszilánkok pattannak le róla és szóródnak a vízbe.
A többiek csak most tódultak kifelé a dohányzóból. Hugh Woolner, amikor kilépett a fedélzetre, férfihangot hallott, ezeket a szavakat: - Jéghegynek ütköztünk ... ott úszik, ni!
Woolner összehúzott szemmel meredt a sötétségbe. Vagy 150 yardnyira a hajótat mögött még látta a jéghegy körvonalait, amely a csillagfényes égbolt hátterében feketén meredt a magasba. Aztán beleolvadt az éjszakába.
Az izgalom hamarosan lecsillapult. A Titanic rendületlenül siklott tovább, és olyan kegyetlen hideg volt odakint, hogy senki sem maradt tovább a szabadban. A társaság lassan visszaszállingózott. Woolner felvette a lapjait és folytatódott a bridzsparti. Aki utolsónak húzta be maga után a dohányzó ajtaját, most felfigyelt: mintha megálltak volna a gépek.
Nem tévedett. A parancsnoki hídon William M. Murdoch első tiszt éppen "stop"-ra állította a gépvezénylő karját. Murdoch állt ügyeletes tisztként a hídon, az ő dolga volt intézkedni, amikor Fleet telefonon jelentette a veszélyt. Azóta csak egyetlen feszült perc telt el ... parancs Hitchens kormányosnak, hogy fordítsa a kormánykereket erősen jobb felé ... utasítás a gépvezénylőn : "teljes erővel hátra!" ... a kapcsoló elfordítása a vízkamrák ajtajának lezárására - utána harminchét másodperc várakozás, visszafojtott lélegzettel.
És most már bizonyos volt, hogy késő. Amint azt a súrlódó zörejt meghallotta, Smith kapitány felrohant a parancsnoki hídra a kormányosfülke melletti kabinjából.
- Mi volt az, Mr Murdoch? - kérdezte.
- Jéghegy, uram. Erősen jobbra kormányoztattam, visszamenetbe állíttattam a gépeket, aztán erősen balra, hogy kikerüljem, de túlságosan közel volt, nem tehettem többet.
- Zárassa le a vízkamrák biztonsági ajtóit!
- Már lezárattam!
Csukva is voltak, annak rendje-módja szerint. Odalent, a 6-os számú kazánházban Fred Barrett fűtő beszélgetett James Hesketh másodgépmesterrel, amikor a vészcsengő megszólalt és kigyulladt a vörös fény a hajótathoz vezető vízelzáró ajtó fölött. Egy figyelmeztető kiáltás, egy fülsiketítő reccsenés - és úgy tűnt, mintha a hajó egész jobb fele lehasadt volna. Özönlött be a tengervíz a csövek és a széncsúszdák között, s a két ember átugrott, mielőtt még az elzáróajtók leereszkedtek volna.
Barrett épp ilyen vészhelyzetet talált az 5-ös számú kazánházban is, ahová most bemenekült. A hasadék, vagy két lábnyira a lezárt ajtó fölött, az 5-ös kazánházra is átterjedt, széles sugárban áradt be rajta a tengervíz. George Cavell fűtő éppen a közvetlen közelében ásta ki magát egy szénhalom alól, amely a zökkenéskor rázuhant a tárolóból. Egy másik kazánfűtő gyászos képpel bámult a felborult fazékra, amelyben a levesét melegítette.
A többi kazánház a hajótat közelében száraz volt, de a kép nagyjából hasonló ... emberek tápászkodtak fel, kiáltoztak, egymást kérdezgették, mi történt? El sem tudták képzelni. Eddig valóságos élvezet volt a Titanicon szolgálni. Új hajó az első útján, még minden csillog-villog rajta. George Kemish kazánfűtő így emlékezett rá: "Jó munka volt ... egészen más, mint amihez a régi hajókon hozzászoktunk. .. az ember ott majd megszakadt a munkában, és majd megsült a forróságtól."
A fűtőknek nem volt más dolguk, csak arra kellett ügyelniük, hogy a kazánok meg legyenek rakva. Nem kellett piszkavassal, tisztítórúddal bajlódni. Ezen a vasárnap estén is kényelmesen üldögéltek az emberek felfordított vödrökön, talicskákon, és beszélgettek, pletykálkodtak, várakozva, míg megkezdődik az éjféltől reggel négyig tartó műszak.
És akkor hirtelen az a rázkódás ... a recsegő, súrlódó hang ... a vészjelzők őrjítő csörgése ... a záróajtók csapódása. Az emberek el sem tudták képzelni, mi történhetett ... fölröppent a hír, hogy a hajó Új-Fundland partjain zátonyra futott. Sokan még akkor is ezt hitték, amikor berohant egy kazánfűtő, és azt kiabálta: "Megette a fene, jéghegybe ütköztünk!"

Vagy tíz mérfölddel távolabb Charles Victor Graves harmadik tiszt a Leyland Line Californian nevű óceánjárójának parancsnoki hídján állt. Hajója Londonból Bostonba tartott. Lassan cammogó, hatezer tonnás teherhajó volt, negyvenhét utas befogadására is alkalmas, de éppen egyet sem szállított. Ezen a vasárnap estén 10.30-kor megálltak, mert teljesen körülfogta őket a víz színén sodródó úszójég.
Groves 11.10 tájban észlelte egy nagy sebességgel jobb felől, keleti irányból haladó másik hajó lámpasorát. A hajó gyorsan elhagyta az álló Californiant; a hosszú fedélzeti lámpasor után ítélve óriás utasszállító lehetett. 11.30-kor Groves kopogott a navigációs fülke üvegajtaján, és jelentést tett Stanley Lord kapitánynak az ismeretlen hajóról. Lord azt ajánlotta, vegyék fel a kapcsolatot morzelámpajelzéssel a másik hajóval, Groves pedig megtette az előkészületeket.
11.40 körül aztán észrevette, hogy a nagy hajó hirtelen megáll és lámpáinak legnagyobb része kialszik. Ez nemigen lepte meg Grovest. Szolgált a távol-keleti kereskedelmi hajózásban, ahol éjfélkor rendszerint eloltották a fedélzeti világítást, ezzel is siettetve az utasokat, hogy térjenek nyugovóra. Talán még mindig égnek a lámpák, csak most, mivel a hajó élesen elfordult, nem oldalról látja az óceánjárót.

Forrás: (x)