Kate Winslet? Az a duci? Hát nem kegyetlen egy hely ez a Hollywood, hogy csak azért, mert valaki természet adta bögyös és a járomcsontja nem szúrja ki az arcát, szóba se jöhet bizonyos szerepekre?

– Te meg csak mosolyogsz rajta. – Most! De akkor, amikor kijött a Titanic a moziban, iszonyúan megviselt, hogy mással se foglalkoznak, csak a kilóimmal. Először azt írták, hogy piszkafa vagyok, aztán meg azt, hogy hústorony, pedig nem híztam egy dekát se, tartottam a súlyomat. De nagyon bántott. Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy ki a hibás? Az, aki mondja, vagy én? És rájöttem, hogy ők. Ugyanis sose voltam piszkafa alkat, és igenis mindig büszke voltam rá, hogy van csípőm, van cicim, és az arcom sincs megnyúlva. Vagyis kicsattanóan egészséges vagyok, akiről egyesek még azt is ki merik mondani, hogy milyen jó, hogy ilyen. Példakép! Tehát, igenis: eszem, nem vagyok hajlandó koplalni, és teszek rá, hogy tetszik vagy nem tetszik a bulvárlapoknak. Az én házamba be nem teszi a lábát egy szennylap sem, mert nem fogom megmérgezni vele a levegőt. És igenis hajlandó voltam pucéran mutogatni magam a Little Children című filmben, mert ez egy hús-vér film, ami hús-vér emberekről szól, nem pedig hollywoodi szépségideálokról. Amikor a kritikusok elkezdik elemezni, hogy miben rejlik egy sztár szépségének titka, mindig nevetőgörcsöt kapok, ugyanis ilyen nincs. Mi ugyanolyan normális, hétköznapi emberek vagyunk, mint te meg az olvasók, és az összes titkunk az a három keserves óra a sminkszobában, meg az a másik három a fodrász keze alatt. – Az említett filmedben a lehető legnormálisabb cuccokban jársz, a másik idei filmedben – All The Kings’ Men – viszont csupa luxusholmiban. Melyiket szeretted jobban? – Na, találd ki! Hát persze, hogy a hétköznapi dolgokat. Mert ott lehetett variálni. Például azt lehetett mondani a rendezőnek, hogy ebben a jelenetben sokkal jobb lenne, ha szénaboglya lenne a hajam, és otthonkában rohangálhatnék, abban a jelenetben viszont igenis kékre akarom festeni a lábkörmömet, mert föl akarom hívni magamra a figyelmet. – Akkor ne is kérdezzem, hogy vannak-e kedvenc ruhadarabjaid? – Már hogyne lennének! Az a fekete kis blézerem, ami tizennyolc éves koromban a velencei filmfesztivál premierjén volt rajtam egy kék selyemblúzzal, most is ott lóg a szekrényben. Igaz, hogy már itt-ott megette a moly, meg a blúz is foszlik, de sose fogom kidobni. És azt a topot is vallásosan őrzöm, ami aznap volt rajtam, mikor először randiztam Sammel (Sam Mendes rendező, Winslet férje – a szerk.), de ezt se vitrinben tartom, meg nem is selyempapírba csomagolva és masnival átkötve... csak úgy. – Ha már említetted a férjedet: az a ritka pár vagytok a filmszakmában, akikre nem áll, hogy a feleség jobban tolja a férje szekerét, mint fordítva... – A jó házasság titka az őszinteség, a kölcsönösség és az egyenlőség. Ha valamelyik hiányzik, baj van. De ha mind a ketten egyformán biztatják egymást, hogy menj, csináld, amihez kedved van, foglalkozz azzal, amitől boldog leszel és büszke magadra, akkor minden működik. – Ehhez azért az is kell, hogy ne lógjanak folyton a nyakatokban a fotósok. – Volt egy ilyen időszakom a Titanic után, de hál’ istennek elmúlt. Most már nyugodtan levihetem a gyerekeket hintázni meg homokozni, és a férjemmel is bárhová elmehetünk, a kutya se zavar. – Titanic, Titanic, Titanic. Azóta eltelt tíz év. És te elmúltál harminc. – A húszas éveim úgy teltek el, mintha végig hullámvasúton ültem volna. Hol fönt, hol lent. A Titanic miatt szinte egyik napról a másikra meg kellett tanulnom együtt élni a hírnévvel, ami nemcsak szakmailag befolyásolta a döntéseimet, hanem – azt kell mondjam – a magánéletemet is elég alaposan szétzilálta. Ezért aztán hiszed vagy nem, ekkora nagy vigyorral nézek vissza a húszas éveimre, hogy végre, végre túl vagyok rajta! Tovább tartott, mint kellett volna. Összehasonlíthatatlanul boldogabb vagyok most, mint akkor. Két csodálatos gyerekem van, és még egyáltalán nem fejeztem be a szülést. Persze nem most rögtön jön a következő, majd úgy két-három év múlva. Ami a munkát illeti, szívesen lazítanék egy kicsit, mert a gyerekek most mennek majd oviba, és szeretném a lehető legtöbb időt velük tölteni. Ugyanakkor nagyon nehezen tudok nemet mondani egy jó filmre, bár a mai napig olyan remegéssel vágok bele minden szerepembe, mint a legelsőbe, hogy mi van, ha nem tudom megcsinálni, és a rendező az első forgatási nap után azt mondja, hogy kösz, Kate, menjél haza! – Jó végszó: hol is van most az otthon? – New Yorkban és Angliában. Szándékosan nem mondom, hogy Londonban, mert a városon kívül lakunk. És Sam fantasztikus, a gyerekeim pedig imádni valók. Most tartanak ott, hogy mindenkit utánoznak, ugrabugrálnak, mindent magukra kennek és magukra húznak. Mia a nagyobb, tehát a ház telis-tele van tüllruhácskákkal, balettcipőkkel, csillogó-villogó masnikkal meg konfettivel és szerpentinnel. Joe, a kicsi, csak azt látja, hogy ez egy kész tündérvilág. A legtöbb házaspár azt a pár hét vakációt kivéve egész évben gürcöl, és alig jut ideje a gyerekekre, mi tehát nagyon szerencsések vagyunk, hogy akkor dolgozunk, amikor akarunk. A férjemmel úgy alakítottuk ki, hogy hol az egyikünk forgat, hol a másik, tehát valamelyikünk mindig otthon tud maradni a kicsikkel, és természetesen az egész család vándorútra kel, ha a másik forgat. A lényeg, hogy mindig együtt legyünk. Amíg a gyerekek picik voltak, ez nem volt gond, most viszont, hogy oviba mennek, ez nyilván változni fog, mert valahol le kell vernünk a horgonyt. – Forgatásra is ki szoktátok vinni a kicsiket? – Hát persze, de nem mindennap. Joe-nak hatalmas élmény volt, mikor meglátogattuk apucit a Bőrnyakúak forgatásán Mexikóban. Miáról meg muszáj elmeséljek egy sztorit. Cameron Diazzal forgattam a legutóbbi filmemet, itt Los Angelesben, és egyszer elvittem őt meg a kis barátnőjét a stúdióba. Megmutattam neki a monitorokat, elmagyaráztam, hogy működik a kamera, és mondtam, cicám, ha akarod, tedd föl ezt a fülhallgatót, és akkor nemcsak láthatod, hanem hallhatod is a jelenetet. És mondd, nem vagy éhes? Mert ott a répa meg a csipsz, nyugodtan nassoljál! Mire az én kislányom rám néz, és halálos komolyan azt mondja, de anyuci, forgatás közben nem eszik az ember! Alig tudtam visszatartani a nevetést. Közben meg csak úgy hízott a májam, hogy lám, lám, azért ez mégiscsak az én kislányom!

Forrás: (x)