"Hát odalett a gyönyörű hálóinge!"

Amint a tenger hullámai összecsaptak a Titanic felett, Lady Cosmo Duff Gordon az 1-es csónakban odaszólt titkárnőjének, Miss Francatellinek: - Hát odalett a gyönyörű hálóinge!
Sokkal több pusztult el azon az áprilisi éjszakán, mint Miss Francatelli hálóinge. Nemcsak a világ legnagyobb óceánjárója, rakományostól, hanem 1502 emberélet is elveszett.
Soha többé nem engedtek hajót a jégzónába úgy, hogy figyelmen kívül hagyhassa a vészjelzéseket, pusztán azért, mert bízik néhány ezer tonna szegecselt acélban. Ettől az éjszakától fogva az Atlanti-óceánt járók komolyan veszik az úszójégveszélyt, megadják pozíciójukat, s elkerülik a veszélyes zónákat vagy lassítanak. Ettől az éjszakától fogva senki sem hisz "el nem süllyeszthető" hajóban.
A jéghegyek sem sodródnak többé úgy, hogy senki sem figyeli útjukat. Miután a Titanic elsüllyedt, az amerikai és a brit kormány Nemzetközi jégőrséget alapított; a mai napig parti őrhajók figyelik és kísérik az elszabadult jéghegyeket, amelyek a hajók útjába sodródhatnak. A téli átkelés útvonalát sokkal délebbre jelölték ki; ez is különleges elővigyázatosság.
Az utasszállító óceánjárók azóta nem közlekedhetnek részleges rádiószolgálattal. Minden utasszállító hajón huszonnégy órás szolgálatot tartanak. Sohasem fordulhat többé elő, hogy a világ visszafojtsa a lélegzetét, amíg egy Cyril Evans nevű rádiós, alig tíz mérföldnyire onnan, békésen alszik, mert letelt a szolgálata.
Ez volt az utolsó alkalom, amikor egy óceánjárót kellő számú mentőcsónak nélkül engedtek elindulni. A 46 328 tonnás Titanic ugyanis elavult biztonsági szabályzatnak megfelelően futott ki Southamptonból első - és utolsó - útjára. Képtelen előírás határozta meg a mentőcsónakok számát: minden 10000 tonnán felüli brit hajó köteles tizenhat mentőcsónakot szállítani, összesen 5000 köbláb befogadóképességgel, ezen felül a mentőcsónakok befogadóképességének hetvenöt százalékát kitevő mentőpadot és egyéb alkalmatosságot.
A Titanic esetében tehát az előírt befogadóképesség 9625 köblábat tett ki. Ez azt jelentette, hogy a White Star Line csak 962 ember számára volt köteles mentőcsónakot biztosítani. Valójában 1178 személy számára volt férőhely; később a White Star Line illetékesei panaszkodtak is, hagy senki sem méltányolta ezt a gondosságot. Az igazság viszont az, hogy a 2207 főnyi utas és legénység mindössze 57 százalékáról gondoskodtak. Ettől kezdve a szabályok és előírások valóban egyszerűek: mentőcsónak mindenkinek.
Ez egyúttal az osztálymegkülönböztetések végét is jelentette a csónakok megtöltésénél. Jóllehet a White Star Line tagadta, hogy diszkriminációt alkalmazott volna - a vizsgálat során ilyen bizonyíték nem is került szóba -, mégis döntő bizonyíték van arra, hogy a fedélköz járt a legrosszabbul. Daniel Buckleyt például nem engedték be az első osztályra, Olaus Abelseth norvég tengerész a hátsó fedélzetről menekült meg, amikor már az utolsó csónak is elevezett, Hart stewardnak sikerült ugyan asszonyok két kis csoportját fölvezetnie a felső fedélzetre - csakhogy több száz odalent maradt. A fedélközi utasok a daru mentén másztak fel a mélyített hátsó fedélzetről, mások létrákon menekültek az elülső mélyített fedélzetről.
Aztán ott voltak azok a szerencsétlenek, akiket Gracie ezredes, Lightoller és mások is láttak, amikor lentről özönlöttek elő, röviddel a vég előtt. Gracie addig azt hitte, minden nő elhagyta már a hajót; hiszen olyan nehéz volt elegendő nőt találni, amikor az utolsó csónakokba beszállították a menekülőket. Döbbenetes látvány volt - mesélte később az ezredes, amikor hirtelen előbukkant ez a tömeg. Statisztikai adataink vannak rá, kik voltak szegények - a Titanic veszteséglistája szerint négy nő pusztult el 143 első osztályú utas közül (három saját akaratából választotta a halált), 93 másodosztályú nőutas közül tizenöt vesztette életét, 179 harmadosztályú nőutas közül viszont nyolcvanegy!
Nem is beszélve a gyermekekről. Lorraine Allison kivételével minden első- és másodosztályon utazó gyerek megmenekült, a 76 fedélközi gyermek közül azonban mindössze huszonhárom.
A fedélköziek közül senkinek sem voltak lovagjai, mint az előkelő hölgyeknek, és ha mégis, nekik nem volt lehetőségük, hogy "lovagiasan" viselkedjenek.
Jobb volt a helyzet a másodosztályon, bár itt sem ideális: Lawrence Beesley hallotta, amint egy tiszt megállított két másodosztályú nőutast, amikor át akartak menni az első osztályra: - Átmehetünk erre a csónakokhoz? - kérdezte az egyik.
- Nem, asszonyom: az önök csónakjai lenn vannak az önök fedélzetén.
Az igazság kedvéért szögezzük le: a White Star Line-nál ezek a megkülönböztetések nem valamilyen alantas elvből eredtek; a fő ok az volt, hogy semmiféle elvet nem tartottak szem előtt. Bizonyos átjárókat a matrózok elzártak a csónakfedélzet felé; máshol kinyitották az ajtókat, de nem szóltak róla senkinek; volt rá eset, hogy a legénység tagjai jó szándékkal igyekeztek a fedélközieket felvezetni, többnyire mégis sorsára hagyták a harmadosztályt: boldoguljon, ahogyan tud. Voltak élelmes emberek, akik felfogták a veszélyt, de a legtöbb fedélközi gyámoltalanul bolyongott ide-oda a mélyben - megfeledkeztek róluk, semmibe vették, sorsukra hagyták őket.
Ha a White Star Line-t közömbösséggel vádoljuk, mindenki mást is ezzel vádolhatunk. Senkit sem érdekelt a harmadosztály - sem a sajtót, sem a hivatalos vizsgáló bizottságot, magukat a harmadosztályú utasokat sem.
Amikor a Titanic ügyét kivizsgálták, alig akadt riporter, aki a harmadosztályú utasokkal interjút készített volna. A New York-i Times joggal volt büszke rá, milyen pompás beszámolókat közölt a katasztrófáról. Mégis, az a híres szám, amely a Carpathia New York-i érkezéséről tudósított, mindössze két interjút közölt fedélközi utasokkal. És ez megfelelt a New York-i Herald "arányának"; a negyvenhárom megkérdezett utas közül itt is csak kettő volt fedélközi szegény kivándorló.
Ezek az utasok talán nem mondtak olyan szenzációs dolgokat a riportereknek, mint például Lady Cosmo Duff Gordon, aki az egyik New York-i újság szerint így emlékezett: "Utoljára még hallottam egy férfihangot, amint így kiált: "Istenem, Istenem!" Valóban, ez aztán a csattanós történet! A végzetes éjszakán ugyan érvényesült a lovagiasság régi elve: előbb a nők és a gyermekek, a harmadosztályon valahogy mégis nagyobbnak bizonyult a gyermekek veszteségi aránya, mint az első osztályú - férfiaké. Ezt az ellentmondást a mai sajtó nem merné elkendőzni, míg az akkori sajtó megtette.
Az amerikai Kongresszus sem sokat törődött a harmadosztállyal. Smith szenátor tagja volt a Titanic-vizsgáló bizottságnak, és figyelme mindenre kiterjedt, még azt is megkérdezte, miből áll egy jéghegy (- Jégből - magyarázta türelmesen és tömören Lowe ötödik tiszt), de a fedélköznek alig szentelt figyelmet. A kongresszusi vizsgáló bizottság megidézett tanúi között csak három harmadosztályú utas volt. Ezek közül ugyan kettő azt állította, hogy nem engedték be őket a csónakfedélzetre, de a törvényhozók ezt szó nélkül hagyták. A tanúvallomásokból nem tűnik ki, mintha szántszándékkal elhallgattak volna valamit - csupán az nyilvánvaló, hogy ez a kérdés senkit sem érdekelt.
A brit vizsgáló bizottság nemhogy elmarasztalta volna az illetékeseket, hanem még dicsérő szavakra is futotta energiájából - a jegyzőkönyv számára. W. D. Harbinson, aki hivatalból képviselte a harmadosztály érdekeit, kijelentette, hogy nem tapasztalt osztálymegkülönböztetést ügyfeleivel szemben. Lord Mersey jelentése pedig tisztázta a hajóstársaságot. Ugyanakkor egyetlen harmadosztályú utas sem tanúskodhatott, jóllehet az egyetlen életben maradt fedélközi szobapincér elmondta a bizottság előtt, hogy a férfiutasokat egészen 1 óra 15 percig nem engedték fel odalentről.
De maguk a harmadosztályú utasok is közömbösek voltak. Mintha úgy fogták volna fel helyzetüket, hogy az osztálymegkülönböztetés - természetes. Olaus Abelseth, a norvég kivándorló például elismerte, hogy a csónakfedélzet használata az első és másodosztályú utasok előjoga - akkor is, ha a hajó süllyedőben van. Abe.lseth szinte elégedettnek látszott, hogy egyáltalában megtűrték a felső fedélzeteken.
Új kor hajnalodott - az emlékezetes éjszaka óta az utasok nem viselik többé sorsukat ilyen filozófikusan.
És a másik véglet: ez volt az utolsó eset, amikor az első osztály privilegizált helyzetét senki sem vonta kétségbe. Négy évvel a Titanic pusztulása előtt, 1908-ban, amikor a White Star Line Republic nevű hajója elsüllyedt, Sealby kapitány ezzel bocsátotta útjukra a mentőcsónakokba szálló utasokat: - Ne feledjék! Előbb a nők és a gyermekek, azután az első osztály, végül a többiek. - A Titanicon nem érvényesült ugyan ilyen elv, de a közvéleményben még mindig így élt, ezért a sajtó eleinte nem bírálta az első osztályú utasokat, miként kellett volna viselkedniük. Sőt, amikor például felröppent a hír, hogy Ismay megmenekült, a New York-i Sun gyorsan kijelentette: - Ismay kivételes lovagiassággal viselkedett... Senki sem tudja, hogyan került a csónakba Mr. Ismay; valószínűleg személyesen akarta előadni a tényállást a vállalatának.
Soha többé nem volt ilyen előnyös helyzete az első osztálynak. Mi több, az igazság az, hogy szinte azonnal a másik irányban lengett ki az inga. Ismay napokon belül pellengérre került; egy év sem tellett el és az egyik híres megmenekült nőutas pusztán azért vált el a férjétől, mert a férfi - életben maradt.
Mennyivel könnyebb volt a régi világban! Mert a Titanic tragédiája volt a gazdagok társadalmának utolsó olyan "fellépése", amikor a közvélemény még feltekintett rá. 1912-ben éppen csak megszületett a mozi, nem volt rádió, nem voltak televíziós sztárok, a híres sportemberek is kívül estek az általános érdeklődésen. A millióknak még igazán imponáltak a prominens emberek, még imponált a "felső tízezer"; valami kis rész a tömegek atomjainak is jutott így abból a ragyogásból, amely felderíti az élet szürkeségét - legalábbis így érezték az atomok.
A sajtó persze csak szította ezt az előítéletet. Amikor a Titanic útnak indult, a New York-i Times első oldalon közölte a prominens - és nem a híres! - utasok névsorát. Miután a hajó elsüllyedt, a New York-i American április 16-án szinte egész aznapi vezércikkét John Jacob Astor személyének szentelte, mintegy odavetve végül, hogy Astoron kívül azért még 1800 utas pusztult el nyomorúságosan.
Hasonló modorban foglalkozott az esettel április 18-án a New York-i Sun, amely "életbiztosítási szemszögből" tárgyalta a tragédiát: "mennyit értek" az utasok. A cikk főként Mrs. Widener elveszett igazgyöngyeivel foglalkozott.
Soha többé nem foglalkoztatta ilyen mértékben az embereket a vagyon. Az is igaz, hogy soha többé nem volt a gazdagság és a pazarlás ilyen hivalkodó. John Jacob Astor például szemrebbenés nélkül 800 dollárt fizetett ki egy árusnak a Titanic fedélzetén valami csipkemellényért, amikor a hajó rövid időre kikötött Queenstownban. Ryersonék egészen természetesnek találták, hogy tizenhat hajóbőrönddel utazzanak. Az első osztályon utazó 190 család huszonhárom komornát, nyolc inast, számos nevelőnőt és dajkát vitt magával - holott stewardok és stewardessek száza leste minden mozdulatukat. Ennek a szolgahadnak a C fedélzeten külön szalonja volt, nehogy valaki olyan zavaró helyzetbe kerüljön, hogy csevegni kezd egy jóképű külföldi férfival, akiről végül kiderül, hogy Henry Sleeper Harper egyiptomi szolgája.
Vagy nézzük csak a túlélők New York-i bevonulását. Mrs. Astort két autó várta, két orvossal, egy képesített ápolónővel, egy titkárral és Vincent Astorral. Mrs. George Widenerre nem autó várt, hanem különvonat; egy privát Pullman-kocsival és a mozdonnyal, de "ballasztként" még egy üres vagont csatoltak hozzá. Mrs. Charles Hayst is különvonat várta, amely két magánvagonból és két hálókocsiból állt.
Ez a fogadtatás méltó is volt olyan emberekhez, akik 4350 dollárt - 870 font sterlinget - tudtak kiadni egy luxuslakosztályért (ne feledjük, 1912-es dollárárfolyamon!). Az első osztályú luxuslakosztályokhoz még külön sétafedélzet is tartozott, amelyért külön negyven dollárt számítottak fel naponként, a hatnapos úton.
Ezt az életformát, persze, nem mindenki engedhette meg magának; Harold Bride, a helyettes rádiókezelő például nem, ő ugyanis csak húsz dollárt keresett havonta, vagyis egy ilyen első osztályú kéjutazás tizennyolc évi jövedelmét emésztette volna fel. Azok tehát, akik viszont megengedhették maguknak a fejenkénti 4350 dollárt, rendkívül szorosan összefonódott csoportot alkottak.
Az Edward-kori gazdagoknak ebben a mikrovilágában bámulatosan intim beltenyészet uralkodott. Szemük sem rebbent a csodálkozástól, amikor egymásba botlottak, akár az egyiptomi piramisoknál, akár Cowesban, a regattán, vagy Baden-Baden ivókútjainál. Szinte egy időben támadt ugyanaz az ötletük, az egyik ilyen ötlet pedig az volt, hogy ott legyenek a világ legnagyobb hajójának első útján.
Ilyenformán a Titanic első útja inkább társadalmi összejövetelnek számított, mint hajóútnak. A "csoport" éppen olyan jól ismerte a "személyzetet", mint egymást. Az volt a szokás, hogy az atlanti átkelést inkább a kapitány személye, semmint a hajó döntötte el, vagyis Smith is a "személyzet" tagja volt. A kapitánynak olyan széles ismeretségi köre volt, hogy valósággal nélkülözhetetlennek tartották a vén tengeri medvét a White Star Line berkeiben. A kapitány ezt a bizalmat apró szívességekkel és kiváltságokkal viszonozta. Azon a végzetes estén John Jacob Astor magától Smith kapitánytól tudta meg a rossz hírt, mielőtt kitört a pánik és mások is megtudták.
Maguk a stewardok és a pincérek is közeli kapcsolatban álltak a csoporttal. Gyakran kiszolgálták már ugyanazokat az utasokat. Tudták, mit kívánnak, mit és hogyan szeretnek. Samuel Etches steward minden áldott este bement az A 36-os lakosztályba, hogy előkészítse a hajótervező Thomas Andrews frakkját, úgy, ahogyan "az úr kedveli", majd pontosan 6 óra 45 perckor visszatért, hogy segítsen Mr. Andrewsnak öltözködni. És így volt ez az egész hajón.
Amikor a Titanic süllyedni kezdett, Etches szobapincér szinte ráerőszakolta Mr. Guggenheimre a meleg szvettert. Crawford befűzte Mr. Stewart cipőjét. Dodd másodszobapincér közölte John B. Thayerrel, hogy felesége még a hajón van, pedig a férfi azt hitte, hogy már régen elment. A ragaszkodásnak ez a szelleme vezette Ray pincért, hogy Washington Dodge-ot fizikai erőszakkal belökje a 13-as csónakba. Ó beszélte rá Dodge-ékat, hogy a Titanicon utazzanak, most tehát úgy érezte, segítenie kell. Voltak tehát urak - és voltak szolgák, igazi szimbiózisban.
A Titanic részben lehúzta a függönyt az ilyen hivalkodó életmód előtt. Soha többé nem éltek így. Először jött a háború, aztán a forradalmak, végül a jövedelmi adó, semmi sem volt többé ugyanolyan, mint a "régi szép világban".
Ezzel az elveszett világgal együtt halványultak el egynémely előítéletek is - különösen az a gyakran és hangosan ismételt meggyőződés, hogy az angolszász a legbátrabb "faj" a világon, noha az életben maradottak esküdni mertek volna, hogy a mentőcsónakokban felbukkanó fedélköziek egy szálig ,,kínaiak" vagy "japánok"; aki beugrott a tengerbe a fedélzetről, az mind "örmény", "francia" vagy "olasz" volt.
Crowe Steward így nyilatkozott az amerikai vizsgáló bizottság előtt: - Különféle utasok, valószínűleg olaszok, vagy más idegen nemzetiségűek, tehát nem angolok vagy amerikaiak, megrohanták a csónakokat, - Persze Crowe nem hallotta beszélni ezeket az "alja embereket", így nemigen tudhatta, milyen nemzetiségűek. A vizsgálat során olyan furcsa dolgok hangzottak el, hogy a washingtoni olasz követ elégtételt követelt és kapott Lowe ötödik tiszttől, amiért az "olasz" szót, mint a "gyávaság" szinonimáját használta.
Ha ez volt az előítélet, akkor a fonákja is érvényes volt: az angolszász "vérből" származó nem vetemedhet aljasságra. Amikor Bride elmondta, hogy az a fűtő el akarta lopni Phillips mentőmellényét, néhány újság négert csinált az ismeretlen tolvajból, pusztán a "nagyobb hatás" kedvéért. Persze, azért sajnálták is a tengerbe veszett kivándorlókat. Egy szalagcím ezt rikoltotta: "Hasznos bevándorlók pusztulása." A New York-i Sun pedig kijelentette: "A többiekkel együtt 73 finn is elpusztult, akik hasznára válhattak volna az országnak."
Mindezen túl, a Titanic a XIX. századi polgári önbizalom végét is jelentette. Mindaddig hitték az emberek, hogy övék a változatlan, rendezett, civilizált élet kulcsa. Helyi háborúktól eltekintve, a nyugati világ száz éve békében élt. Száz év óta a technika állandóan fejlődött, s e műszaki fejlődés koronája volt az óceánon a Titanic, amelyről azt tartották, maga az Úristen sem tudná elsüllyeszteni. Visszatekintve úgy tűnik, mégis túlzott volt ez a bizakodás, de abban az időben minden önmagát műveltnek tartó ember úgy érezte: a technika mindenre képes.
A Titanic katasztrófája felrázta őket. Soha többé nem bízhattak annyira vakon önmagukban. Főként a technika eredményeiben nem, mert a tragédia szörnyű sebet ütött a tervezők önbizalmán. Íme, az "elsüllyeszthetetlen" óceánjáró - a hajóépítés addigi legnagyobb teljesítménye - elsüllyed az első útján.
De ennél is többről volt szó. Ha ez a "felsőbbrendű" alkotás ennyire sebezhetőnek bizonyult, milyen lehet a többi?
Ha a gazdagság ilyen keveset jelentett ezen a hideg áprilisi éjszakán, miért lenne annyira fontos az év többi napján? Papok százai prédikálták: a Titanic esete kiváló lecke arra, hogy kijózanítsa az önelégült embereket: lám, itt a büntetés megátalkodott anyagelvűségük miatt. Ha lecke volt, hatott is. Azóta senki sem hisz - feltétlenül.
Az elvesztett illúziók küszöbönálló sorozata és a Titanic tragédiája között ugyan nem volt összefüggés, mégis ez volt az első megrázkódtatás. A Titanic előtt minden olyan nyugalmas volt - a felső tízezer szemszögéből. Utána minden zűrzavaros lett ... A nemzetközi gazdagok, a "jet set" tagjai ma is megvannak, de elődeik számára a Titanic jelentette a régi idők végét és egy új, nyugtalan kor kezdetét.

De ilyen gondolatokra nem volt idő 1912. április 15-én, hétfőn, hajnali 2 óra 20 perckor. A Titanic hullámsírja fölött vékony, füstös pára lebegett, elhomályosítva a kristálytiszta éjszakát. A víz tükrén a ládák, nyugágyak, deszkák, falpillérek törmeléke libegett, mindenféle kacat, amely valahonnan a mélyből tört a felszínre, és most könnyű dugó módjára örvénylett a vízben.
Úszók százai kapálóztak a vízben, roncsokba és egymásba kapaszkodva. Edward Brown hajópincér, aki maga is levegőért kapkodott, egyszerre azt érezte, hogy egy férfi a ruhájába kapaszkodik. Olaus Abelseth nyakába is belecsimpaszkodott egy férfi. Valahogy lerázta magáról és köpködve ordította: - Engedjen el! - De a férfi újból megragadta, a norvégnek pedig csak erőteljes rúgással sikerült végleg megszabadulnia tőle.
Ha más nem, a tengervíz hőmérséklete is elég volt ahhoz, hogy megtörje a legszívósabb emberi ellenállást. A víz hőmérséklete 28 Fahrenheit-fok volt, Celsius skálája szerint mínusz 2,2 fok. Lightoller második tiszt úgy érezte, mintha "ezer kés" fúródna a testébe. Ilyen jeges vízben a mentőmellény sem segített: az ember a víz színén maradt - de megfagyott.
Mégis több tucat menekülő megőrizte önuralmát. Ezek számára két reménysugár világolt a törmelékkel teliszórt vízben - az A és a B összecsukható csónak. Mindkettő elszabadult a süllyedő fedélzetről. Az A szinte egészen megtelt vízzel, a B pedig fenekével fölfelé lebegett. A leomló kémény mindkét csónakot messze ellódította a hatalmas hajótesttől. Most a legerősebb és a legszerencsésebb úszók gyülekeztek a két csónak körül.
Húszperces viaskodás után Olaus Abelseth elérte az A csónakot. Már vagy tucatnyi ember hevert félholtan odabenn. Nem segítettek neki, de nem is akadályozták meg, amikor a norvég átmászott a csónak oldalán. Valaki azt motyogta: - Vigyázzon, nehogy felborítsa ...
Egymás után érkeztek az életben maradottak, talán tíznél is többen. Különös társaság volt - R. Norris Williams, a híres teniszjátékos, aki csuromvizes bundájára feküdt, néhány svéd, John Thompson fűtő, csúnyán összeégett kezével, egy első osztályú utas alsónadrágban, Edward Brown steward, Mrs. Rasa Abbott a fedélközből.
Lassacskán az A csónak elsodródott; az úszók egyre ritkábban érkeztek. Végül nem jöttek már többen; a vízzel félig telt csónak csendesen, magányosan hányódott az üres éjszakában.
Mások a felfordult B csónak felé úsztak dideregve. Ez a csónak közelebb volt a katasztrófa helyszínéhez, többen rajzottak fehér gerince körül, sokkal hangosabban és tettrekészebben, mint az A csónak menekültjei.
- Mentsétek meg az életem! Mentsetek meg! - Walter Hurst jól hallotta, hogy újra meg újra ezt kiáltozza valaki a távolban. De hogyan is segíthetett volna? A többiekkel együtt megpróbált fölkapaszkodni a csónakra.
Harold Bride szikratávírász persze kezdettől fogva ott volt, csakhogy a csónak alatt. Lightoller is odaért, mielőtt a Titanic elsüllyedt volna. A gigászi test mellett taposta a vizet, amikor az első kémény ledőlt. A hullám majdnem őt is elmosta ugyanakkor, amikor a fiatal Jack Thayert majdnem pontosan a csónak mellé dobta. Hurst és négy társa végül fölkapaszkodott a gerincre. Lightoller és Thayer is felmászott, de Bride még mindig a csónak alatt vergődött, a hátán feküdt, fejét minduntalan beleütötte az ülésekbe; levegő után kapkodott a koromsötétben.
Ekkor érkezett A. H. Barkworth, yorkshire-i bíró. Jókora bundát viselt a mentőmellénye felett, ez a merész megoldás bámulatosan bevált: nem merült el a jéghideg tengerben. Bundástól, szuszogva mászott fel a csónakra, mint valami tépett szőrzetű medve.
Gracie ezredes később érkezett. Őt a Titanic magával rántotta, de valami ismeretlen áramlás visszadobta a felszínre. Először egy deszkába kapaszkodott, majd egy faládába, végül aztán megpillantotta a felborult csónakot. Amikor odaért, már vagy tízen feküdtek vagy térdeltek rajta. Senki sem nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki. Sőt, minden újabb menekült egyre mélyebbre nyomta le a csónakot a vízbe: már a gerincen is átcsapott időnként egy-egy hullám. De Gracie nem azért úszott idáig, hogy most adja fel a harcot. Megragadta valakinek a karját, aki már a csónak hátán feküdt, és nagy lendülettel feldobta magát a gerincre. Most érkezett jókora tempókkal John Collins, aki kukta volt a konyhán, neki is sikerült felmásznia. Végre Bride, mélyen a víz alá bukva kiszabadult és felmászott.
Mire Thomas Whiteley steward odaérkezett, a B csónak minden eresztékében recsegett vagy harminc férfi súlya alatt. Miközben a steward megpróbált fölkapaszkodni, valaki feléje sújtott egy evezővel, de Whiteley mégis feljutott. Harry Senior fűtőt is evezővel kergették el, de ő megkerülte a csónakot és a másik oldalról addig könyörgött, hogy őt is felengedték.
A megmenekültek a csónak farán és orrán lovagolva, lécekkel csapkodták a vizet; szerettek volna minél távolabbra evezni, hogy több úszó már ne jusson el hozzájuk.
- Kapaszkodj, öregem valamibe! Ha még valaki felmászik, mind elsüllyedünk! - kiáltották a csónak tetejéről.
- Rendben van, fiúk, nyugalom - szólt hozzájuk egy úszó, amikor rákiáltottak, hogy ne másszon fel. És még visszaszólt, miközben elúszott: - Sok szerencsét, Isten áldjon benneteket!
Egy másik úszó is buzdította őket: - Jól van, fiúk! Derék dolog! - Tekintély csengett ki e szavakból, ez a férfi nem könyörgött, hogy felmászhasson a csónakra. Bár valóban veszélyes volt a terhelés, Walter Hurst nem állhatta meg, hogy az úszó férfi felé nyújtsa az evezőjét. De a férfi már túlságosan messze került tőlük. Amikor az evező hozzáért, perdült egyet, mint egy dugó, és többé nem szólt semmit. Hurst halála napjáig azt állította, hogy Smith kapitány volt az illető.
Amint tovább lebegtek a csendes éjszakában, egyre távolabb a roncsoktól és a vergődő emberektől, az egyik matróz, aki a gerincen feküdt, bizonytalan hangon megkérdezte: - Nem gondolják, hogy imádkoznunk kellene?
Ezt mindenki jó ötletnek találta. Gyors megbeszélés után kiderült, hogy katolikusok, presbiteriánusok, az episzkopális egyház hívei és metodisták verődtek össze; így aztán megegyeztek a Miatyánkban, kórusban mondták el, annak a matróznak a vezetésével, aki az imát javasolta.
Nemcsak az ima szavai lebegtek a víz felett. Amíg az A és a B csónak megtelt, majd keservesen távolodott a katasztrófa színhelyétől, úszók százai kiáltoztak segítségért. Az egyes hangok belevesztek az állandó sikoltozás hangzavarába. George Kemish fűtő szerint, aki az evezőt húzta a 9-es csónakban, olyan volt ez a heves kiáltozás, mint amikor sok ezer szurkoló hajrázik az angol kupadöntőn. Jack Thayer, aki a B csónak gerincén feküdt, kábulatában éles tücsökzenének vélte a hangzavart - forró nyári éjszakákon mindig ilyen távoli zümmögést hallott, mielőtt álomba merült volna erdőszélen álló pennsylvaniai otthonában.

Forrás: (X)