"Azt hiszem, Hardy, mindennek vége"

A többi hajó sehogyan sem értette a dolgot. 1 óra 25-kor az Olympic a következő kérdést tette fel: - Délre fordulnak, hogy velünk találkozzanak? Phillips türelmesen kopogtatta vissza: - Most helyezzük el a nőket a mentőcsónakokban.
Ekkor a Frankfurt jelentkezett: - Vannak már hajók a közelükben? - Phillips erre nem is válaszolt. Ismét a Frankfurt érdeklődött újabb részletek iránt. Ez már sok volt Phillipsnek. A rádiós felugrott, és szinte sikoltotta: - Átkozott bolond! Hát most meg nem azt kérdezi: "Mi a baj, öregfiú?" - Majd leült és dühösen kopogta: - Bolond, tartsd a kapcsolatot, de ne zavarj.
Smith kapitány időről időre bejött a rádiósszobába, egyszer, hogy figyelmeztesse a két szikratávírászt: gyengül az áramerősség, majd itt is elmondta, hogy a hajó nem bírja már sokáig. Harmadjára azzal jött: a víz elérte a gépházat. 1 óra 45 perckor Phillips már könyörgött a Carpathiának: - Öregem, gyertek, amilyen gyorsan csak tudtok; a gépház vízben áll, egészen a kazánokig.
Közben Bride kabátot dobott Phillipsre, majd sikerült egy mentőmellényt is ráadnia. Valamivel nehezebb volt csizmát húznia társára, aki kopogtatás közben megjegyezte: nem is tudja, lesz-e rá szükség.
Egy alkalommal Bride-et ültette a készülék mellé a rádiós, hogy megnézze, mi történik a fedélzeten. Amikor visszajött, szomorúan csóválta a fejét: - Furcsa dolgok vannak odakinn.
Valóban furcsa dolgok történtek. A tenger már a Titanic mélyített orrfedélzetét nyaldosta, a daruk körül fodrozódott a víz, a fedélzeti nyílásokban pedig magasan állt, elérte az árbocok tövét, sőt már a hófehér felépítmény alját verdeste. A gőz sivító hangját nem lehetett többé hallani, a rakéták fülsértő ropogása is megszűnt, de a fedélzet ferdébben állt, mint valaha, a hajó pedig csúnyán lejtett bal felé.
1 óra 4o-kor Wilde, a főtiszt elkiáltotta magát: - Mindenki a jobb oldalra, hogy helyrebillentsük a hajót! - Az utasok és a legénység átvonult, a Titanic pedig lomhán egyenesbe fordult. A mentőcsónakok körül újra megindult a munka.
Amikor 1 óra 45-kor a 2-es csónakot le akarták ereszteni, Johnson szobapincér, aki narancsokat tömött a zsebeibe, felordított a csónakfedélzetre egy borotváért, hogy elvághassa a kötelet. McAuliffe matróz ledobott neki egyet, de odakiáltotta: - Ne feledd el Southamptonban visszaadni! - Vagy tréfált McAuliffe, vagy ő volt a legutolsó ember a Titanicon, aki azt hitte, hogy még visszatérhetnek Southamptonba.
Murdochnak, az első tisztnek nem voltak illúziói. Amint végigsétált a fedélzeten, a másodosztály fő stewardjával, Hardyval, felsóhajtott: - Azt hiszem, Hardy, mindennek vége.
Most már nem volt nehéz rábeszélni az utasokat, hogy hagyják el a hajót. Paul Maugé, a helyettes főpincér tíz láb magasról ugrott az egyik kötélen himbálózó csónakba. Valaki, egy fedélzettel lejjebb, megpróbálta kirángatni, de a francia kiszabadította magát és megmenekült.
Daniel Buckley fedélközi utas, akinek sikerült betörnie egy zárt csapóajtót, s egyszeriben a csónakfedélzeten találta magát, nem sokat habozott. Néhány társával együtt beugrott egy csónakba, ott aztán meghúzta magát, és izgalmában sírva fakadt. Férfitársainak többségét a matrózok kirángattak, de akkorra már szerzett valahonnan egy női sálat és derékig beleburkolózott. Később azt állította, hogy Mrs. Astortól kapta a sálat; mindegy, az álcázás megmentette az életét.
Egy másik fiatalember - inkább még csak kamaszfiú - nem volt ilyen szerencsés. Lowe ötödik tiszt egy ülés alatt akadt rá a 14-esben. A fiú könyörgött, hagyják ott: nem lesz útban, de Lowe ráfogta a pisztolyát. A fiú még szívhez szólóbban könyörgött. Lowe ekkor taktikát változtatott. Azt mondta az ifjúnak, hogy viselkedjék férfihoz illően, és ez hatott. A pisztoly láttán Mrs. Charlotte Collyer és a többi nő zokogni kezdett, a nyolcéves Marjary Collyer együtt sikoltozott velük, cibálta Lowe karját, úgy könyörgött: - Nagyon kérem, uram, ne lőjön, kérem, ne ölje meg ezt a szegény fiatalembertl
Lowe rámosolygott a kislányra és megnyugtatta. A fiú akkorra már visszamászott a fedélzetre, arccal lefelé hevert egy kötéltekercsen és rázta a zokogás.
De a 14-es csónak megpróbáltatásai ezzel nem értek véget. Férfiak újabb csoportja rohanta meg a csónakot. Scarrott tengerész kormányrúddal verte vissza őket. Lowe ismét pisztolyt rántott, és ezt kiáltotta: - Aki megpróbálja, ólmot kap! - azzal háromszor elsütötte fegyverét, a hajó oldala mentén a víz felé célozva, miközben a csónak imbolyogva leereszkedett.
Murdoch is nehezen vert vissza egy hasonló rohamot a 15-ösnél. Rárivallt a tömegre: - Vissza, vissza! Előbb a nők jönnek!
A hajó orrában, az összehajtható C csónakkal is bajok voltak. Ezt a csónakot arra a darura szerelték, amelyen előbb még az 1-es himbálózott. Nagy tumultus támadt körülötte, az emberek egymást taszigálva próbáltak beszállni.
Két férfinak sikerült beugrania a csónakba. Herbert McElroy számvevőtiszt kétszer a levegőbe lőtt, Murdoch pedig ordítozott: - Kifelé innen! Kifelé innen! - Hugh Woolner és Bjornstrom Steffanson a lövések hallatán odasietett, hogy segítsen. A tetteseket karjuknál, lábuknál fogva kicibálták, kiürítették a csónakot. Helyreállt a rend.
Jack Thayer félrehúzódva állt a hajón szerzett ismerőse, egy ifjú amerikai, Milton Long társaságában. Aznap este ismerkedtek meg, vacsora után, kávézás közben. Az összeütközés után Long, aki egyedül utazott, csatlakozott a Thayer családhoz. De aztán Jackkel együtt elszakadtak az idősebb Thayeréktől az A fedélzeten gomolygó tömegben. Most azon tanakodtak, mitévők legyenek, hiszen a család többi tagja valószínűleg már elment valamelyik csónakkal. Végül úgy döntöttek, hogy nem közelednek a C csónakhoz, ebben a kavarodásban bizonyosan felfordul.
Tévedtek. Lassan rendeződtek a dolgok és a C csónak készen állt, hogy vízre bocsássák. Wilde főtiszt odakiáltott, ki lesz a parancsnoka. Smith kapitány meghallotta a kérdést, odafordult Rowe fedélzetmesterhez, aki még mindig a morzelámpával bajlódott és felszólította: legyen ő a parancsnok. Rowe beugrott a csónakba: felőle már ereszthették is lefelé.

A közelben forgolódott Bruce Ismay, a hajóstársaság elnöke, és segédkezett a csónak lebocsátásánál. Most nyugodtabb volt, mint kezdetben, amikor Lowe rápirított - sőt minden tekintetben úgy viselkedett, mint a Titanic bármelyik gyakorlott tengerésze.
Ismay gyakran tetszelgett ebben a hajóstiszti szerepben, máskor viszont inkább a luxusvendéget játszotta meg. Az utazás során sokféle szerepben páváskódott. Queenstownban ő volt a "szuperkapitány". Bell főgépésznek ő írta elő, hogy az út különböző szakaszain milyen sebességet óhajt. Ő határozta meg, hogy a hajónak szerda reggel kell New Yorkba érnie, nem pedig kedd este. Smith kapitánnyal ezt meg sem beszélte. Később, az átkelés alatt Ismay inkább fő-fő utasként szerepelt. Élvezte az á la carte étterem finom konyháját, a fedélzeti korongjátékot, bridzsezett, teázott nyugágyában, az A Fedélzet bal oldalán. Ezen a vasárnapon viszont ő volt a nagy tengeri szakértő. Amikor aznap délelőtt egy másik hajó úszó jég közeledését jelentette, Ismay éppen a fényes pálmakertben üldögélt. A kürtjelzés ebédhez szólította a luxusutasokat, amikor Smith kapitány átadta neki a Baltic figyelmeztetését. A délután folyamán Ismay (aki szerette felhívni az emberek figyelmét: ki ő) előhalászta a zsebéből az üzenetet, meglobogtatva Mrs. Ryerson meg Mrs. Thayer előtt. A vacsoránál ismét utas volt, makulátlanul elegáns szmokingban, mint az első osztályú luxusvendég mintaképe.
Közvetlenül az összeütközés után is hajózási szakértőt játszott; ott volt a kapitánnyal a parancsnoki hídon, megbeszélést folytatott Bell főgépésszel, most pedig, bár Lowe ötödik tiszt alaposan leteremtette, tovább osztogatta parancsait a csónakoknak.
De most újabb színváltozás következett. Az utolsó pillanatban Ismay hirtelen beszállt a C csónakba, szinte ugyanakkor, amikor kezdték alábocsátani; a mentőcsónak negyvenkét utasa között egyszeriben ott volt Bruce Ismay, mint egy utas a sok közül.
De voltak a hajón nemesebb jellemek is. William T. Stead, az író, félrevonultan, mint mindig, egyedül üldögélt az első osztályú dohányzóban és nyugodtan olvasott. Kemish fűtő arra haladt el és azt gondolta magában: érdekes ember, bármi történjék is, ez itt akar maradni.
Robert J. Bateman lelkész Jacksonville-ból, odakinn állt a fedélzeten és érdeklődéssel nézte, amint sógornője, Mrs. Ada Ball beszáll az egyik csónakba. - Ha nem találkoznánk többé ezen a földön - kiáltotta a pap -, találkozunk a másvilágon. - Amikor a csónak ereszkedni kezdett, Bateman tiszteletes levette a nyakkendőjét, odadobva sógornőjének, mintegy emlékül.
George Widener és John B. Thayer a hajókorlátnak támaszkodott a csónakfedélzeten, nyugodtan tárgyalták az eseményeket. Az ifjú Jack tévedett: apja nem menekült el valamelyik csónakban, sőt, nem is szándékozott menekülni. Kissé távolabb, Archie Butt, Clarence Moore, Arthur Ryerson és Walter Douglas szótlan csoportot alkotott. Butt őrnagy, Taft amerikai elnök segédtisztje, nagyon csendes volt, nem volt nála pisztoly, mint később állították a "szemtanúk", és semmi szerepet sem játszott a mentésben, jóllehet később rengeteg történet keringett róla, mintha tulajdonképpen ő irányította volna a mentési munkálatokat.
Hátrább, a tat közelében álldogált társtalanul Jay Yates, a fáma szerint hírhedt szerencsejátékos, aki a luxushajó első átkelésekor nagyvadra "utazott". Most megállított egy nőt, aki éppen be akart szállni az egyik csónakba és átadott neki egy kitépett noteszlapot. Egyik álnevét írta az üzenet alá, amely így szólt: "Ha megmenekül, értesítse nővéremet, Mrs. F. J. Adamset, az ohiói Findlay-ben. Minden elveszett: J. H. Rogers."
Benjamin Guggenheim részletesebb búcsúüzenetet írt: "Ha bármi történnék velem, mondják meg feleségemnek, hogy minden tekintetben teljesítettem kötelességemet."
Guggenheim, valóban, szinte mindenkin túltett. Már nem viselte azt a szvettert, amit Etches szobapincér kérésére vett fel. Sőt, a mentőmellényét sem. Ott állt magántitkára mellett, elegáns frakkjában. - Teljes díszben vagyunk - magyarázta egy ismerősének -, úgy akarunk meghalni, amint az gentlemanhez illik.
Volt ott néhány házaspár is. Allisonék mosolyogva álltak a sétafedélzeten. Mrs. Allison a kis Lorraine kezét fogta, másik kezével férjébe kapaszkodott. Strausék a tatfedélzeti korlátnak támaszkodtak, átkarolva egymás derekát. A közelükben állt egy fiatal amerikai pár, valamelyik vadnyugati államból jöttek. Lightoller megkérdezte az asszonykától, beszáll-e az egyik csónakba, de az derűsen rázta a fejét: - Semmi szín alatt sem. Együtt indultunk erre az útra, és ha úgy kell lennie, együtt is fejezzük be.
Archibald Gracie, Clinch Smith és vagy tucatnyi más első osztályú férfiutas, együtt dolgozott a legénységgel. Már az utolsó csónakokba terelték be útitársaikat. Ahogy besegítették a minnesotai Miss Constance Willardot, mosolyogva odaszóltak neki, hogy ne féljen. A hölgy látta, hogy csak úgy patakzik a homlokukon a verejték.
Lightoller is megizzadt. Levetette a nagykabátját. Még szvetterben és pizsamában is ömlött róla a víz, olyan keményen dolgozott. Furcsán festett így a jéghideg éjszakában, ezért Simpson segédorvos, az örökös tréfamester odaszólt neki: - Mi az, Lights, csak nincs melege?
A segédorvos, az öreg dr. O'Loughlin, McElroy számvevőtiszt és Barker segéd-számvevőtiszt társaságában álldogált. Lightoller egy pillanatra hozzájuk lépett. Kezet rázott velük, és csak ennyit mondott: - Isten önökkel.
Hosszabb búcsúzkodásra nem volt. idő. Lightoller lepillantott a vészlejáratra, és látta, hogy a víz elérte a C fedélzetet, sőt gyorsan emelkedik. De a lámpák teljes fénnyel égtek, még mindig szólt a ragtime, élénk tempóban.
Már csak két csónak volt hátra. Az egyik, a 4-es, egész este gondot okozott. Lightoller már vagy egy órával ezelőtt leeresztette az A fedélzetre, azt tervezve, hogy ott tölti meg, de az ottani ablakok mind zárva voltak. Ekkor valaki észrevette, hogy a Titanic mélységmérő rúdja éppen a csónak alatt hever keresztben, elzárva az útját. Sam Parks tengerész és Jack Foley rakodómunkás odasietett, hogy szétverjék, de nem találtak baltát. Nem lehetett vesztegetni az időt, így Lightoller a többi csónakhoz sietett, ezt majd később ereszti le.
Azok az utasok, akik már jó ideje a 4-esre várakoztak, történetesen igen fontos személyiségek voltak. Astorék, Widenerék, Thayerék, Carterék, Ryersonék; ők eddig is összetartottak, Amikor Lightoller elrendelte a beszállást ebbe a csónakba, a feleségek, gyerekek, komornák és dajkák lementek a sétafedélzetre, hogy együtt szálljanak be, exkluzív csoportként. Látva, hogy nem eresztik alá a csónakot, tovább várakoztak.
Addigra a férjek is megérkeztek, most tehát New York és Philadelphia társaságának krémje már több mint egy órája arra várt, hogy a matrózok bezúzzák az ablakokat és összetörjék a rudat. Egyszer már visszarendelték őket a csónakfedélzetre, de Dodd másodpincér ismét leküldte őket. Mrs. Thayer elkeseredetten sikoltotta: - Mondja meg végre, hová menjünk! Maga rendelt ide minket, most pedig maga küld vissza!
1 óra 45 percet mutattak az órák, amikorra Lightoller visszatért Most fél lábbal a 4-esben állt, a másikkal a nyitott ablakpárkányon. Valaki nyugágyakat helyezett a korlát mellé, hogy lépcsőként szolgáljanak. A férfiak készen álltak, hogy a nőket és a gyermekeket kisegítsék az ablakokon.
Ekkor John Jacob Astor, a multimilliomos, aki feleségét átemelte az ablakkereten, megkérdezte, nem mehetne ő is. - Gyenge egészségi állapotban van a férjem - magyarázta az asszony.
Lightoller így válaszolt: - Nem, uram! A férfiak nem szállhatnak csónakba, amíg a hölgyéket nem helyeztük el.
Astor ekkor megkérdezte, hányas számú csónak ez. - A 4-es - felelte Lightoller. Gracie ezredes azt hitte, Astor azért érdeklődik, hogy később megtalálja a feleségét, de Lightoller esküdni mert volna rá, hogy később majd panaszt akar tenni a White Star társaságnál.
Most Ryersonék következtek. Arthur Ryerson észrevette, hogy Victorine-nak, francia komornájuknak nincs mentőmellénye. Gyorsan lecsatolta a sajátját és felsegítette a lányra. Amikor Mrs. Ryerson a fiúkat, Jacket odavezette az ablakhoz, Lightoller rászólt: - A fiú nem mehet! Az apa felháborodva lépett előre: - Márpedig a fiú az anyjával megy, még csak tizenhárom éves. - Engedték, hadd menjen, bár Lightoller zsörtölődött: - Több fiú nem mehet!
1 óra 55-kor eresztették le a 4-est; a fedélzettől már csak tizenöt lábnyira volt a tenger. Mrs. Ryerson megrémült, amikor látta, milyen mélyre süllyedt már az óriás hajó. Innen, a csónakból azt is látta, hogyan ömlik be a víz a C fedélzet nagy, négyzetes ablakain, hogyan tör be a luxuslakosztályok antik bútorai közé. Ekkor felnézett a sétafedélzetre. Férje még mindig a korlát mellett állt Mr. Widener társaságában, alápillantottak a csónakra és nagyon nyugodtnak látszottak.
Már csak egyetlen csónak volt hátra. Az összecsukható D-t most helyezték fel a darura, amelyen korábban a 2-es himbálózott. Nem sok idő maradt, hogy a D-t megtöltsék menekülőkkel. Az egész hajón már pirosan izzottak a lámpák. Valahonnan lentről porcelán csörömpölése hallatszott. Jack Thayer látott egy embert, aki egy teli üveg Gordon ginnel a kezében tántorgott el mellette, szájához emelte a palackot, majd fenékig kiitta. Thayer azt gondolta magában: - Ha életben maradok, ezt az embert holtbiztosan nem látom többé. (Különös módon ez volt az első ember, akivel Thayer megmenekülése után találkozott.)
Lightoller nem kockáztatott. A legtöbb utas a tatba vonult; egyetlen csónak maradt, negyvenhét férőhellyel - 1600 ember számára! A legénységgel kordont formáltatott, kart karba öltve álltak a tengerészek a D csónak körül. Csak a nőket engedték át.
Két kisfiút hozott most a kordonig egy férfi. A matrózok kézről kézre adták őket, majd betették a két gyermeket a csónakba. Az apa visszalépett a tömegbe. Azt mondta, Hoffmann a neve, a gyerekeket pedig rokonaihoz viszi Amerikába. Valójában Navatrilnak hívták és a két kisfiút elrabolta különváltan élő feleségétől.
Henry B. Harris színházi rendező a kordonig kísérte a feleségét, ott aztán megmondták neki, hogy ő nem mehet tovább. Harris mélyen felsóhajtott: - Igen, tudom. Maradok.
Ekkor Gracie ezredes, a lovagok gyöngye érkezett lihegve Mrs. John Murray Brownnal és Miss Edith Evansszel. A két nő a "védtelen úrihölgyek" csoportjához tartozott, s az ezredes természetesen már az induláskor felajánlotta nekik szolgálatait. Az ezredes fennakadt a kordonnál, de a hölgyeket átengedték. Abban a pillanatban érkeztek oda a D csónakhoz, amikor a matrózok kezdték volna alábocsátani. Miss Evans odafordult Mrs. Brownhoz: - Menjen ön. A gyermekei várják otthon.
Átsegítette Mrs. Brownt a korláton. Lightoller parancsot adott a lebocsátásra, és 2 óra 5 perckor az összecsukható D csónak lefelé libegett a hajó oldala mellett, Edith Evans nélkül. A legutolsó használható csónak, hiszen az A és B csónakokkal még mindig csak kétségbeesett küzdelem folyt, egyiket sem sikerült kiszabadítani!
Pontosan alattuk Hugh Woolner és Bjornstrom Steffanson állt a korlát mellett. Nehéz éjszakájuk volt - segítettek Mrs. Candee-nek, megpróbáltak segíteni Strausékon, kiráncigálták a gyáva férfiakat a C csónakból. Most körülnéztek az A fedélzeten, kinek segíthetnének még, de a fedélzet kiürült. A lámpák vöröses fényben izzottak.
- Nem tetszik nekem ez a kuckó - jegyezte meg Woolner -, olyan, mint valami csapda. Menjünk csak ki a hátsó ajtón. - Előrementek a sétafedélzet nyitott végéhez. Amire kijutottak, a tenger már elöntötte a fedélzetet, a két férfi pedig - frakkosan! - térdig gázolt a vízben. Felkapaszkodtak a korlátra. Akkor vagy kilenc lábnyira alattuk meglátták a D csónakot. Még mindig lefelé ereszkedett a hajó oldala mentén. Most vagy soha!
- Ugorjunk bele! - kiáltotta Woolner. - Van még elég hely a csónak orrában! - Steffanson hatalmas lendülettel elrugaszkodott és fejjel pottyant a csónak elejébe. Egy pillanat múlva Woolner követte, az alászálló csónakba úgy esett bele, hogy lábai kint kalimpáltak. A csónak szinte ugyanekkor a tengerre toccsant. Amint távolodni kezdett, William Lucas matróz még felszólt Miss Evansnek, aki a korlát mellől nézte őket. - Ne féljen, hölgyem, önnek is jut még csónak. - Nem jutott ...

Forrás:(X)