"Ilyenkor már csak így szokás"

Most, hogy az utolsó csónak is elment, különös csend szállt a Titanicre. Elcsitult az izgalom, a zűrzavar és a több száz ember, aki ott maradt, nyugodtan állt a felső fedélzeteken. A fedélzetek közepe felé tömörültek, olyan távol a korláttól, amennyire csak lehetséges.
Jack Thayer és Milton Long a csónakfedélzet jobb oldalán maradt. Egy üres darut figyeltek, az volt a mércéjük; az égbolthoz viszonyítva próbálták megállapítani, milyen gyorsan süllyed a hajó. Nézték, amint a matrózok reménytelenül viaskodnak az A és B összehajtható csónakkal, amelyek a tiszti lakrész tetejéhez voltak erősítve: megpróbálták őket kiszabadítani. A két fiú üzenetet firkantott családjának, kicserélve jegyzetlapjaikat; a szerencsésebb majd értesíti társa szeretteit. Nem sokat beszéltek.
Thayer a régi szép napokra gondolt, és a jövendő örömeire, melyekről le kell mondania. Apjára és anyjára gondolt, húgaira és bátyjára. Igen távolinak érezte magát, mintha mérhetetlen messzeségből szemlélődne. Nagyon, de nagyon sajnálta önmagát.
Gracie ezredes, aki kissé távolabb állt, levegő után kapkodott. Később, kissé szégyenlősen azt magyarázta: olyan érzése volt, mint amikor - hogyan is mondják latinul? - vox faucibus baesit, amikor az ember torkán akad a szó, nos hát, gyakran megesett ez diákkorunk vén trójai hősével is. De magában csak ennyit mondott: - Isten veletek, otthoniak.
A rádiósszobában nem volt idő sem önsajnálatra, sem vox faucibus haesitre. Phillips még mindig a masinájával babrált, de az áram már nagyon gyenge volt. Bride mellette állt és nézte, hogy a hajón rekedt emberek kétségbeesve kutatnak a tiszti lakosztályokban és a tornateremben, hátha találnak még mentőmellényeket.
2 óra 5 perckor nézett be utoljára a rádiósokhoz Smith kapitány. Odaszólt nekik: - Emberek, maguk megtették a kötelességüket. Ennél többet nem tehetnek. Hagyják el a fülkét. Most már mindenki csak magával törődjön.
Phillips egy pillanatra felnézett, azután újra készüléke fölé hajolt. Smith kapitány újra elmondta: - Törődjenek csak magukkal. Felmentem önöket: mehetnek. - Majd halkan hozzátette: - Ilyenkor már csak így szokás.
Phillips mégis tovább dolgozott. Bride kezdte összeszedni a papírjaikat. Smith kapitány visszatért a csónakfedélzetre, fel-alá járt és közvetlen hangon beszélgetett tengerészeivel. James McGann fűtőnek ezt mondta: - Nos, fiúk, most már mindenki törődjék önmagával. - Alfred White segédgépésznek is odaszólt: - Most már mindenki azt teszi, amit jónak lát. - Edward Brown stewardnak pedig ezt mondta: - Fiam, tegyenek meg mindent a nőkért és a gyermekekért, azután gondoljanak magukra. - A tiszti lakosztály tetején álló emberekhez is felszólt: - Megtették a kötelességüket, fiúk. Most már mindenki gondoljon önmagára. - Ezután lassan visszaballagott a hídra.
Voltak, akik a kapitány szavait komolyan vették és beugrottak a tengerbe. Walter Bedford jó messzire ugrott és ülő helyzetben pottyant a vízbe. (Évtizedek után is megborzongott, amikor a metsző hidegről beszélt.) Fred Scott segédfűtő éppen felérkezett a 4-es kazánházból. Ő fejest akart ugrani a vízbe, de eltévesztette, és jókora "hasas" lett belőle. A 4-es csónak vette fel, amely még ott imbolygott, de megpróbált odébb evezni a hajóról lehulló hordók és nyugágyak halmazától. Cunningham steward hatalmas erővel rugaszkodott el; ő is elérte a 4-est.
De a legénység zöme a hajón rekedt. Ott ültek a tiszti kabinsor tetején. Lightoller látta Hemming rakodót, aki még mindig az egyik összecsukható csónak kiszabadításával küszködött, bár Hemmingnek már régen el kellett volna mennie, mert a 6-os csónakba osztották be.
- Hemming, miért nem ment el?
- Ó, van még idő, uram.
Nem messze tőlük két fiatal steward csak állt és figyelte, hogyan dolgozik Lightoller, Hemming és a többiek. A fedélzet fakó fényei között szinte világított keményített, fehér kabátjuk, amint a korlátnak támaszkodva azon vitatkoztak, meddig maradhat még fenn a hajó. A csónakfedélzeten álldogáló tizenöt inasfiú teljesen nyugodtnak látszott - szinte örültek, hogy senki sem szól rájuk: nyugodtan cigarettázhatnak. Ott volt a tornatanár is, T. W. McCawley, virgonc kis ember, fehér flanellnadrágban. Ő élénken elmagyarázta, miért nem vett föl mentőmellényt: igaz, az ember fennmarad benne a vízen, de akadályozza a mozgást. Szerinte mellény nélkül gyorsabban tud majd úszni.
A nagy lépcsőház elülső bejáratánál, az első és második kémény között, a zenekar vidáman játszotta a ragtime-ot - a muzsikusok már mentőmellényt viseltek.
Az utasok is nyugodtak voltak, bár némelyikük most kockára tette a szerencséjét - és ugrott. Frederick Hoyt elkísérte feleségét a D csónakig, majd beugrott a tengerbe, és arra evickélt, ahol a csónaknak szerinte el kellett haladnia. Jól számított. Néhány perc múltán a D csónak mellette csapkodta a vizet, és a férfit gyorsan beemelték. Egész éjszaka csuromvizesen evezett, nagy energiával, nehogy megfagyjon.
De az utasok többsége inkább csak ácsorgott, vagy nyugodtan járkált fel-alá a csónakfedélzeten. A New York-i és a philadelphiai "felső tízezer" továbbra is összetartott - John B. Thayer, George és Harry Widener, Duane Williams kis csoportban állt, közelükben a kisebb ,sztárok": Clinch Smith és Gracie ezredes. A multimilliomos Astor egészen félrehúzódott, a Straus házaspár meg ismét nyugágyakban hevert.
Jack Thayer és Milton Long azon vitatkozott, beugorjanak-e vagy sem. A mércének használt daru azt mutatta, hogy a Titanic egyre gyorsabban süllyed. Thayer ugrani akart, hátha bele tud csimpaszkodni egy ledobott üres mentőcsónakba (ha Lightoller és Hemming végre kiszabadítja az egyiket), aztán valahogy csak eljut a többi csónakhoz; halványan rajzolódtak ki 5-600 yardnyi távolságban. Jack jó úszó volt, sokkal jobb, mint újdonsült barátja, Long, aki igyekezett is lebeszélni Thayert: nehogy beugorjon.
Gracie ezredes kölcsönadta hatalmas zsebkését a tengerészeknek, akik a tiszti szállás felett kikötött csónakokkal vesződtek. Keményen dolgoztak, összeszorított fogakkal. Gracie eltűnődött, hogyan is erősíthették oda ilyen ügyetlenül a két összecsukható csónakot.
Néhány fedélközi utas már megtalálta az utat a csónakfedélzetre, mások a fokozatosan emelkedő hajótat felé húzódtak. A hátsó fedélzet, amely a harmadosztályúak sétahelye volt, egyszeriben vonzó lett az előkelőbb utasok számára is.
Olaus Abelseth, a szegény norvég kivándorló egyike volt azoknak, akik elérték a csónakfedélzetet. Egész este a hajó végében tartózkodott unokatestvérével, sógorával és a két norvég lánnyal. Sok fedélközi nővel és férfival együtt céltalanul várta, hogy valaki végre közölje velük, mitévők legyenek.
1 óra 30 körül az egyik tiszt kinyitotta az első osztályhoz vezető ajtót és a nőket a csónakfedélzetre parancsolta. Pontosan 2-kor a férfiakat is felengedték. Sokan maradni akartak - ide ér el nyilván utoljára a víz. Abelseth, unokatestvérével és sógorával mégis felment, abban a reményben, hogy talán még van odafönn mentőcsónak. De az utolsó éppen akkor evezett el.
Így hát csak álldogáltak; kissé zavarta őket, hogy az első osztályon vannak, és persze amiatt is szorongtak, hogy nem önszántukból kerültek ide. Abelseth figyelte, hogyan viaskodnak a matrózok az összecsukható csónakokkal. Az egyik tiszt, akinek több emberre volt szüksége, odaszólt a fedélközieknek: - Van tengerész maguk között?
Abelseth, aki huszonhét évéből tizenhatot töltött a tengeren, már majdnem előlépett. De unokatestvére és sógora kérlelte: - Ne jelentkezz, maradjunk csak együtt.
Így hát együtt maradtak. Zavarban voltak és keveset beszéltek. Abelseth látta, hogy a Straus házaspár felkelt a nyugágyból; éppen mellettük sétált el a két öreg. - Kérlek - szólt az öregúr a feleségéhez -, ülj be az egyik mentőcsónakba. Legalább te menekülj meg. - Nem megyek - felelte a felesége -, hadd maradjak veled. - Abelseth elfordult, zavarában félrenézett.
A hajó belsejében az üres lakosztályok halálos csendje maga is drámai légkört teremtett. Az á la carte étterem kristály csillárai természetellenes szögben függtek, de még mindig szórták a fényt, megvilágítva a francia diófa lambériát és a rózsaszín perzsaszőnyeget. A kis asztali lámpák közül jó néhány felborult, rózsaszín selyem ernyőjük mellettük hevert. Valaki az éléskamrában motozott: talán szíverősítőt keresett.
A XV. Lajos stílusú hall, óriási kandallójával csendes volt és üres. A pálmakert is kihalt - aki elhaladt mellette, alig hihette, hogy négy órával ezelőtt még választékosan öltözött hölgyek és urak üldögéltek itt, vacsora utáni kávéjuk mellett kamarazenét hallgatva. Ugyanez a zenekar most vidám dalokat zöngicsélt a fedélzeten.
A dohányzó nem volt teljesen üres. Amikor egy szobapincér 2 óra 10-kor benézett, csodálkozva látta, hogy Thomas Andrews egymagában ül odabenn. Andrews mentőmellénye egy kártyaasztal zöld posztóján hevert. Karját mellén összekulcsolva ült a híres tervező, és kábultan meredt maga elé. Nem volt benne sem energia, sem akaraterő. Egy pillanatnyi halálos csend után a pincér félénken megkérdezte: - Mr. Andrews, meg sem próbálja?
Andrews nem válaszolt, talán nem is hallotta, hogy hozzá szóltak. A Titanic építője némán bámult a tat felé.
Kint a fedélzeteken a tömeg még mindig várt. A zenekar is játszott. Voltak, akik Thomas R. Byles tiszteletessel együtt imádkoztak, mások gondolataikba mélyedtek.
Volt is min gondolkodniuk. Smith kapitány most már hiába tépelődött azon a négy üzeneten, amelyet a nap folyamán kapott a jégveszélyről - s azon az ötödiken is hiába, amelyet talán nem látott, de amelyik pontosan megjelölte a helyet, hol várható a végzetes jéghegy. Azután a hőmérőt is tanulmányozhatta volna; a higanyszál a hét órai 43 Fahrenheit fokról (kb. 6 °C) este tíz órára 32 fokra (0 °C) süllyedt, a tenger hőmérséklete este tíz órakor 31 fokra, vagyis fagypont alatti értékre.
Jack Phillips, a szikratávírász is elmélkedhetett: ez volt a hatodik figyelmeztetés a jégveszélyről, éjjel 11-kor jelentkezett a Californian, de Phillips azt felelte: hallgasson. Ez az üzenet sohasem jutott fel a hídra.
A bostoni George Q. Clifford azzal a szomorú ténnyel vigasztalhatta magát, hogy közvetlenül az utazás előtt külön 50000 dolláros életbiztosítást kötött.
Apróságokra is gondoltak a boldogtalanok, s ez még jobban felzaklatta őket ezekben a vészteli percekben. Edith Evansnek eszébe villant, hogy egyszer egy jósnő intette: óvakodjék a víztől. Charles Hays alig néhány órája azt jósolta, hogy a közeljövőben "iszonyú tengeri katasztrófa" ér egy hajót.
Két férfi méltán törhette a fejét, miért is került erre a hajóra. Archie Butt nem is akart külföldre menni; idegkimerültség miatt pihenésre volt szüksége. Frank Millet beszélte rá az Egyesült Államok elnökét, Taftot, küldje el Buttot egy üzenettel a pápához, hivatalos ügy - de Rómában már tavasz van. Wilde főtiszt sem a maga jószántából volt a hajón. Ő az Olympicon szolgált, de a White Star Line az utolsó percben áthelyezte erre a híres első útra. Az új hajó "betörésénél" tapasztalt tengerészekre volt szükség. És Wilde még örült is, hogy milyen szerencséje van!
A rádiósfülkében Phillips már alig tudta használni készülékét. 2 óra 10 perckor két V-jelet kopogtatott le - amelyet a Virginian halkan észlelt is -, de csak úgy próbaképpen, hátha a következő jelek fölerősödnek. Bride utoljára nézett körül odakinn. Amikor visszatért, látta, hogy egy ájult hölgyet hoztak be a rádiósfülkébe. Bride leültette és egy pohár vizet adott neki. A nő lassan magához tért, levegő után kapkodott, a férje legyezgette. Amikor talpra tudott állni, férjébe karolva elment.
Bride a függöny mögé lépett, ahol az ő és Phillips hálóhelye volt. Összeszedte a pénzét. Utoljára odapillantott még vetetlen ágyára, majd kibújt a függöny mögül. Phillips még mindig készüléke fölött görnyedt, nem reagált semmire. De közben egy fűtő lopózott a fülkébe, és éppen le akarta akasztani Phillips mentőmellényét.
Bride nekiugrott a fűtőnek. Phillips is felpattant, és a három férfi dulakodni kezdett. Végül Bride átfogta a fűtő derekát, Phillips pedig néhányszor állon vágta, mire a tolvaj teste elernyedt Bride karjai között.
A két feldúlt rádiós ekkor meghallotta, hogy a tengervíz már bugyogva tör fel az A fedélzet lépcsőjére, sőt átcsap a parancsnoki híd fölött. Phillips felkiáltott: - Gyerünk, ki innen! - Bride elengedte a fűtőt és a két férfi kiszaladt a csónakfedélzetre. A fűtő ott dőlt el, ahol elengedték.
Phillips a hajófar felé rohant, Bride viszont az orr irányába és csatlakozott azokhoz, akik a tiszti kabinsor tetején még mindig az A és, B csónakokat rángatták. Valóban, képtelen ötlet volt ezen a helyen csónakot tárolni - főként, ha meggondoljuk, hogy összesen húsz csónak állt készenlétben 2207 ember számára. A megdőlt fedélzeten nagyon nehéznek bizonyult a C és D összecsukható csónakok vízre bocsátása is, pedig azokat az első daruk mellett tárolták. Az A-val és a B-vel most már aligha lehetett mit kezdeni.
De a legénység nem adta fel. Ha a csónakokat nem is lehet darun leereszteni, talán le tudják dobni őket a vízre. Tovább dolgoztak hát - Lightoller, Murdoch, Hemming, Brown szobapincér, Hurst segédfűtő és még egy tucat matróz.
A bal oldalon Hemming a B csónak útjában álló bakkal és az összegabalyodott kötelekkel küszködött. Már csak egyetlen csomót kell kibogoznia, hogy vízre lehessen bocsátani a csónakot. És sikerült! Eloldotta a kötelet, a bakot feladta Moody hatodik tisztnek a tetőre, de Moody leszólt: - Nem kell a bak, a csónakot a fedélzeten hagyjuk.
Hemming nem hitte, hogy a hajón átcsapódó hullámok kiszabadítják a B csónakot, ezért nyomban a vízbe ugrott és úszni kezdett. Közben a csónakot a tető szélére tolták és evezőkön lecsúsztatták a fedélzetről. A fenekével fölfelé ért vizet.
A jobb oldalon is ugyanennyi. baj volt az A csónakkal. Végre sikerült eloldózni; valaki deszkákat támasztott a tiszti kabinok falának, azon csúsztatták le a csónakot, orral előre. De még mindig bajlódni kellett vele, mert a Titanic erősen bal felé dőlt, a férfiak pedig nem tudták felfelé tolni a csónakot a fedélzet széléig.
A matrózok még mindkét összecsukható csónakot erejük megfeszítésével vonszolták, amikor - 2 óra 15 perc volt az idő - a hídon végigsöpört a víz, a csónakfedélzeten hullámozva a tat felé. Gracie ezredes és Clinch Smith megfordult és futni kezdett hátrafelé. De alig néhány lépést tettek, amikor hirtelen férfiak és nők tömege özönlött eléjük a hajó belsejéből. Valószínűleg mind fedélközi utasok voltak.
Ebben a pillanatban a karmester, Hartley megkopogtatta a hegedűjét. A vidám ragtime abbamaradt, és az "Ősz", az episzkopális egyház himnusza csendült fel, eláradva az éjszakában, messze a víz fölött.
A csónakokban a nők megilletődve hallgatták. A messzeségben felcsendült zenében volt valami szívbe markoló. De aki közvetlen közelből hallgatta, az egészen mással volt elfoglalva; ezek a szerencsétlenek nem is figyeltek rá. Túlságosan sok minden történt egyszerre.
- Ó, mentsen meg! Mentsen meg! - könyörgött egy nő Peter Dalynak, a londoni Haes és Fiai limai képviselőjének, aki bénultan nézte a lába előtt hullámzó vizet a pallókon.
- Drága asszonyom - válaszolta Daly -, meneküljön, ahogy tud. Most már csak az Isten segíthet magán.
De a nő tovább könyörgött, hogy segítsen neki az ugrásnál, és Daly belátta, hogy nem hagyhatja cserben. Karjánál fogva átsegítette a korláton. Amikor ő következett volna, hatalmas hullám söpört végig a csónakfedélzeten és Dalyt lesodorta a hajóról.
A tenger tajtékozott és örvénylett Brown steward lába körül, miközben a makacs ember verejtékezve ráncigálta az A csónakot a fedélzet széléig. Ekkor jött rá, hogy nem is kell tovább kínlódnia - a csónak máris vízen van. Beleugrott, elvágta a kötelet a csónak farán, odakiáltott valakinek, hogy szabadítsa ki a jármű orrát, a következő pillanatban már kisodorta a tengerre ugyanaz a hullám, amely Peter Dalyt söpörte le a fedélzetről.
A Titanic orra egyre mélyebben süllyedt a vízbe, a tat pedig gyorsan emelkedett. És mintha már siklott is volna a szörnyű mélység felé. Ez a mozgás verte azt a hullámot, amely Dalyt, Brownt és ki tudja még, hány száz embert sodort magával, miközben végigsöpört az óriáson, a tat felé.
Lightoller a tiszti kabinsor tetejéről figyelte a hullámokat. Látta, miként hátrál előle a tömeg a fedélzeten. A mozgékonyabbak elfutottak előle, a lassúbb mozgásúakat utolérte és elnyelte. Lightoller agyán átvillant, hogy az a menedék, ahol bénultan áll, csak meghosszabbítja a szenvedést. Megfordult, majd arccal- a hajó orra felé beleugrott a tengerbe. Amikor felbukkant, pontosan maga előtt látta az árbockosarat - egy vonalban a víz színével. Vak ösztön vezette, amikor az árbockosár felé kezdett úszni, hogy ott keressen menedéket.
Majd váltott az agya, és ekkor kétségbeesett lendülettel próbált elúszni a hajótól. De az első kémény szellőzőnyílásaiba zúduló víz mintegy visszaszívta, csak egy légakna dróthálózatában tudott megkapaszkodni. Imádkozott, hogy kibírja a súlyát. Aztán átvillant az agyán, meddig bírhatja majd a víz alatt, a rácsozathoz szögezve.
Sohasem tudta meg a választ. Forró léghullám tört fel valahonnan a mélyből, s a szellőzőkön sivítva kiáramló nyers erő a felszínre dobta. Levegő után kapkodva, végre elevickélt onnan.
Harold Bride sem vesztette el a fejét. Amikor a hullám elsöpört mellette, az összecsukható B csónak evezővilláját ragadta meg. A jármű fenékkel felfelé hevert a fedélzeten, az első kémény mellett. A hullám egyszerre mosta el a dióhéjat, Bride-ot és sok társát; már a tengeren libegett a felborult csónak, de Bride alászorult.
Gracie ezredes nem ismerte ilyen jól a tenger szeszélyeit. Ő ottmaradt a tömegben, és csak akkor ugrott, amikor a hullám odaért - mintha csak odahaza, Newportban fürödne. Amikor feldobta a hullám, elkapta a tiszti kabin tetejére vezető vaslépcső alsó fokát. Fellökte magát, és most hason feküdt, közvetlenül a második kémény aljában.
Mielőtt fel tudott volna tápászkodni, a tető fölött is átcsapott a víz. Gracie megdöbbenve tapasztalta, hogy körben sodorja egy örvény. Megpróbált a korlátba kapaszkodni, de mivel a hajótest gyorsan csúszott a víz alá, eszébe villant: - az óriás magával ragadja a mélybe. Egy erős rúgással kiszabadította magát, és elúszott a hajótól, jó mélyen a víz alatt.
John Collins, a konyhaséf még ennyit sem tudott tenni: egy gyermeket tartott a karjai között. Öt végtelennek tűnő percen át egy stewarddal együtt küzdött egy fedélközi nő életéért, aki két apró gyermeket tartott a karjában. Előbb azt hallották, hogy a bal oldalon még van egy csónak. Odarohantak, de ott meg azt ajánlatták, menjenek a jobb oldalra. Amikor odaértek, valaki azt mondta, a legtöbb esélyük még a hajó farában lenne. Rémülten és tanácstalanul torpantak meg - Collins magához ölelte az egyik gyermeket -, amikor elsöpörte őket a hullám a hajóról. Többé nem látta társát, a gyermeket is elragadta kezei közül a tenger.
Jack Thayer és Milton Long is látta, hogy jön a hullám ... Ott álltak a jobb oldali korlátnál, szemben a második kéménnyel. Megpróbálták kikerülni a tat felé futó tömeget. Ahelyett, hogy magasabb pontra másztak volna, úgy érezték: itt az ideje, hogy vízbe ugorjanak és elússzanak. Kezet ráztak és szerencsét kívántak egymásnak. Long átvetette lábát a korláton, Thayer lovaglóülésben gombolgatni kezdte felsőkabátját. Long még mindig fogta a korlátot és a hajó oldalán lógva felnézett Thayerre: - Jössz, fiú?
- Csak menj, mindjárt megyek én is - nyugtatta meg Thayer.
Long lecsúszott, arccal a hajótestnek. Tíz másodperccel később Thayer másik lábát is átvetette a korláton; most arccal kifelé ült. Tíz láb magasan lehetett alatta a víz. Most elrugaszkodott és olyan messzire ugrott, amennyire csak tudott.
A kétféle megoldás közül Thayeré vált be.
A hullám nem érte el Olaus Abelsethet. Ő a negyedik kéménynél állt, túlságosan hátul. A hajónak ez a része nem került víz alá, hanem egyre magasabbra tornyosult.
Ahogyan a hajótat félelmetesen fölemelkedett, Abelseth recsegéstropogást hallott, tompa zuhanások sorozatát, üvegcserepek ropogását, a zörögve lecsúszó nyugágyak zaját.
A fedélzet olyan meredeken megdőlt, hogy már nem lehetett rajta megállni. Mindeniki elesett és Abelseth látta, amint társai sorra zuhannak a tengerbe. Abelseth és rokonai görcsösen kapaszkodtak az egyik daruról lelógó kötélbe.
- Okosabb lesz leugrani, mert a víz beszippant minket - sürgette a sógora.
- Nem - felelte Abelseth. - Még ne ugorjunk. Úgysem tehetünk sokat, maradjunk így, amíg lehet.
- De ugornunk kell! - kiáltotta újra a sógora. Abelseth továbbra is ellenkezett.
- Nem, még nem!
Percekkel később, amikor a víz már csak öt lábnyira volt tőlük, a három férfi egymás kezét fogva a vízbe ugrott. Köpködve értek a felszínre. Abelseth valami kötélbe bonyolódott. El kellett eresztenie a sógora kezét, hogy kiszabadítsa magát; unokatestvérét meg a sógorát ekkor elsodorta a víz. A norvég most úszni kezdett, de azt mondta magában: - Végem van.
A kötelek, nyugágyak, deszkák és a vadul örvénylő víz forgatagában senki sem tudta, mi történt társaival. A csónakokból látni lehetett, hogyan kapaszkodnak, mint megannyi méhraj: kiugrókon, csigákon, szellőzőnyílásokon, amint a hajó tatja a magasba emelkedik. Közvetlen közelről alig lehetett látni, mi történik, bár - akármilyen hihetetlen - még ekkor is égtek a lámpák, sejtelmes fényt árasztva.
Későbbi történetek szerint Archie Butt, Taft elnök adjutánsa hősi módon halt meg - bár mindegyik variáció szerint másként. Egy újságcikk szerint Miss Marie Young, Teddy Roosevelt, a volt elnök gyermekeinek zenetanára hallotta, amint az ezredes érces hangon kiáltja. - Isten vele, Miss Young, szóljon rólam az otthoniaknak! - De ugyanez az újságcikk azt állította a sasszemű Miss Youngról, hogy már egy órával az összeütközés előtt látta a jéghegyet ...
Egy Mrs. B. Henry Harrisnek tulajdonított interjú szerint Archie Butt szilárdan állt, akár egy oszlop, öklét használta, amikor a hölgyeket a mentőcsónakokhoz tóduló gyáva férfiak ellen kellett védelmeznie. De Lightoller, Gracie és a többiek, akik a csónakoknál dolgoztak, egész este nem is látták Butt ezredest. Mrs. Walter Douglas emlékezései szerint 1 óra 45-kor Butt a 2-es csónaknál állt, szerényen félrehúzódva.
Ugyanilyen ellentmondó történetek keringenek a multimilliomos John Jacob Astorról. August H. Weikman, egy német borbély meghatóan mondta el a milliomos utolsó perceit. Olyan semmitmondó csevegés ez, amilyent valóban a borbélyszékben hallani, de talán még annál is banálisabb: - Megkérdeztem tőle, hajlandó-e kezet fogni velem. Erre Mr. Astor így felelt: "Örömmel." - Csakhogy Weikman azt állította, hogy ő 1 óra 50 perckor hagyta el a hajót, vagyis fél órával azelőtt, hogy a hajó elsüllyedt volna Astorral és sok száz társával együtt.
Butt és Astor halálát kapcsolja össze az a beszámoló, amelyet Washington Dodge San Franciscó-i bírónak tulajdonítanak. - Együtt süllyedtek el, egymás mellett állva a hídon. Világosan láttam őket - mondta később Dodge a riportereknek. Csakhogy Dodge a katasztrófa e végső pillanatában a 13-as csónakban tartózkodott, fél mérföldnyire a hajótól!
Azt sem tudja senki bizonyosan, mi történt Smith kapitánnyal. Később azt állították, hogy főbe lőtte magát, de erre semmi bizonyíték sincs. A vég előtt Edward Brown pincér látni vélte őt a hídon, ott sétált, még mindig kezében tartva szócsövét. Egy perccel később Hemming rakodó végigment a hídon, de üres volt. Miután a Titanic elsüllyedt, Harry Senior fűtő a vízben látta; szerinte a kapitány egy apró gyermeket tartott a karjában. Ha összerakjuk a részletek mozaikjait, ez a vég jobban megfelel a harcos emberről alkotott képünknek, mint az öngyilkosság.
Akár látták, akár nem, ismert emberek és névtelenek egyetlen halomban zuhantak egymásra, amikor a hajó orra egyre mélyebbre süllyedt, vége pedig toronymagasra emelkedett. Az "Ősz" dallamát mintha elvágták volna, amint a zenészek is lezuhantak hangszereikkel. A lámpák kialudtak, újra fellobbantak, hogy aztán végleg sötétségbe boruljanak. Egyetlen karbidlámpa égett még a magasban, a hátsó árboc csúcsán.
Tompa zuhanások és üvegcsörömpölés nyomott el minden más zörejt. Hosszú, mély dübörgést hallottak a fültanúk is, mert minden mozdítható tárgy elszabadult a helyéről.
Sohasem süllyedt el még az óceánon ennyi minden: huszonkilenc kazán, a "Ruháját" drágakővel kirakott példánya, 800 láda dióbél, 15000 üveg sör, hatalmas horgonyláncok (minden egyes szem 175 fontot nyomott), harminc láda golf- és teniszütő, a Spalding-sportkereskedés címére, Eleanor Widener kelengyéje, sok-sok tonna szén, Peuchen őrnagy fémdoboza, 30000 friss tojás, cserepes pálmák százai, öt nagy zongora, a B 38-as kabinban egy óra a kandallón, rengeteg tömör ezüst evőeszköz.
S a dübörgés egyre erősebb lett - leomlottak a virágállványok, repültek az örökzöld növények és a nádszékek a Café Parisienben, a fedélzeti társasjátékok korongjai és ütői, az ötven mellékállomást kapcsoló telefonközpont, két dugattyús hajtómű, a forradalmian új alacsony nyomásos turbina, nyolc tucat teniszlabda, R. F. Downey & Co. részére, egy láda porcelán a híres New York-i Tiffany-nek, egy láda kesztyű Marshall Field számára, a csodálatos fagylaltgép a G fedélzeten, Billy Carter új francia Renault-ja, Ryersonék tizenhat hajóbőröndje, amelyeket pedig olyan gonddal csomagolt be szobalányuk, Victorine.
És most, amint még meredekebben billent a hajóóriás, az elülső kémény leomlott. A hajó jobb oldalán zuhant a vízbe, szikraáradatot okádva, és a zuhanás döreje még ezt az általános hangzavart is túldübörögte. Walter Hurst segédgépészt, aki az örvénylő tengerben vergődött, félig megvakította a koromzuhatag. De ő legalább megmenekült; sok embert, aki a vízben küszködött, agyonzúzott a több tonnás leomló acéltömeg. Ugyanez a katasztrófa áldásnak bizonyult Lightoller, Bride és mások számára, akik a felborult B csónakba kapaszkodtak. A kémény ugyanis éppen a csónak mellé zuhant és mint könnyű dugót, harminc yardnyira taszította a csónakot a süllyedő, sodródó hajótesttől.
A Titanic most teljesen függőlegesen állt. A hátulról számított harmadik kéménytől kezdve a hajótest egyenesen az égnek meredt, három hajtócsavarja, melyekről alázuhogott a víz, a sötétben is fémesen csillogott. Lady Duff Gordon szerint most olyannak tűnt a gigász, mint egy hatalmas fekete ujj, amely az ég felé mutat. Harold Bride hasonlata szerint viszont olyan volt, mint egy éppen víz alá bukó óriási kacsa.
A csónakban ülők alig hittek a szemüknek. Két órája figyelték a küzdelmet, mégis reménykedtek még, pedig a Titanic mind lejjebb süllyedt. Amikor a víz elérte a pirosan-zölden világító jelzőlámpákat, már tudniuk kellett, hogy közel a vég - de senki sem álmodta, hogy így megy végbe; ez a nem is földi dübörgés, a vízből kilencvenfokos szögben égnek meredő fekete hajótest, a karácsonyi lapok fényes csillagaihoz hasonló idilli panorámával a háttérben.
Voltak, akik nem tudtak odanézni. A C csónakban Bruce Ismay, a White Star elnöke mélyen evezője fölé görnyedt; nem tudta elviselni a látványt, hogyan süllyed el a hajó. Az 1-es csónakban C. E. Stengel is hátat fordított: - Nem tudok odanézni - suttogta. A 4-esben Elizabeth Eustis kezébe temette az arcát.
Két perc vánszorgott el ólomlábaikon, mire elült a lárma, és a Titanic tatja kissé visszabillent. Azután lassan merülni kezdett, meredeken megdőlve. Ahogyan lefelé merült, mintha közben meggyorsult volna a süllyedés. S amikor a tengervíz összecsapott a tatról kiálló zászlórúd fölött, már olyan sebesen szállt lefelé, hogy szinte hasította a vizet; helyén vadul csobogott a tenger.
- Vége, nem látjuk többé - sóhajtotta valaki Lee őrszem mellett a 13-as csónakban. - Elsüllyedt! - hallotta Mrs. Ada Clark egy férfi kiáltását a 3-asban, de a nő annyira reszketett a hidegtől, hogy nemigen figyelt oda. A legtöbb nő ugyanígy volt; csak ültek kábultan, minden érzelemnyilvánítás nélkül. Az 5-ösben. Pitetan harmadik tiszt a zsebórájára pillantott és megjegyezte: - Az idő két óra húsz perc.

Tíz mérfölddel távolabb, a Californian hídján Stone második tiszt és Gibson hajósinas azt figyelte, hogyan tűnik el lassan a különös hajó. Amíg csak őrt álltak, olyan különösnek tűnt a látvány - ahogyan fellőtte rakétáit, az a mód, ahogy lebegett a vízen. Gibson megjegyezte: képtelenség, hogy rakétákat csak amúgy tréfából lőjenek ki. Stone helyeslően bólintott: - Egy hajó nem lő fel rakétákat a tengeren ok nélkül.
Két óra tájban az idegen hajó fényei már éppen csak derengtek a látóhatáron, és a két férfi azt hitte, talán elindult ellenkező irányban. - Szólj a kapitánynak - parancsolta Stone -, mondd meg neki, hogy az ismeretlen hajó délnyugati irányban távozik és összesen nyolc rakétát lőtt fel.
Gibson leszaladt a térképszobába és átadta az üzenetet Lord kapitánynak, aki álmosan nézett fel rá a fekhelyéről: - Csupa fehér rakéta volt? - kérdezte.
Gibson igennel válaszolt, mire Lord megkérdezte, mennyi az idő. Gibson közölte, hogy amikor lejött, a kormányfülke órája 2 óra 5 percet mutatott. Lord a másik oldalára fordult, Gibson pedig visszament a hídra.
2 óra 20 perckor Stone megállapította, hogy a hajó végképp eltűnt. 2 óra 40 perckor pedig úgy döntött, hogy ezt neki kell a kapitánnyal közölnie. A beszélőcsövön szólt le, majd tovább őrködött az éjszakai csendben.

Forrás: (x)