"Menj csak, én még maradok egy keveset"

Lawrence Beesley másodosztályú utas "szárazföldi patkánynak tekintette magát, de még ő is tudta, mire valók a rakéták. A Titanic bajban van, és olyan sürgős segítségre szorul, hogy vészjelzéseket ad minden hajónak, amely a közelben van.
Mások is most ébredtek rá erre a hajó fedélzetén. Vége szakadt a tréfálkozásnak, tétlenségnek. Voltaképp a búcsúzkodásra sem maradt idő.
- Minden rendben, kicsikém - mondta Dan Marvin újdonsült feleségének: - Menj csak, én még maradok egy keveset. - Csókot intett neki, amikor a fiatalasszony beszállt a csónakba.
- Később találkozunk - mondta Adolf Dyker mosolyogva, és átsegítette feleségét a hajókorláton.
- Bármi történjék is, fel a fejjel, légy bátor -, mondta dr. W. T. Minahan a feleségének, amikor a hölgyeket csónakba segítve a többi férfival együtt visszalépett a fedélzetre.
Turrell Cavendish nem szólt a feleségéhez, csak megcsókolta, hosszan ránézett, újra megcsókolta, azzal már el is tűnt a többi férfi között.
Mark Fortune magához vette felesége értékeit, amikor fiával, Charlesszal feleségét és három lányát kikísérte a csónakhoz. - Vigyázok mindenre: mi a következő csónakkal megyünk - magyarázta. Az egyik lány visszaszólt a bátyjának:
- Charles, vigyázz apára.
- Walter, gyere velem - könyörgött a férjének Mrs. Walter D. Douglas.
- Lehetetlen - válaszolta Mr. Douglas és elfordult. - Ez nem lenne gentlemanhez méltó. - Maradj együtt Butt őrnagygyal és Mr. Moore-ral - hangzott Mrs. Douglas utolsó tanácsa. - Erős, izmos emberek, biztosan megmenekültök.
A csoport szélén egy fiatal spanyol nászutaspár állt. Senor Victor de Satode Penasco még csak tizennyolc éves volt, a felesége tizenhét. Egyikük sem értett angolul. Olyan riadtan nézték a forgatagot, hogy Rothes grófnő odasietett hozzájuk. Néhány szót váltottak franciául, mire Penasco a grófnőre bízta feleségét, őt pedig elnyelte a tömeg.
Volt olyan feleség, aki nem volt hajlandó elhagyni a férjét. A Meyer házaspár nem akarta mások előtt megtárgyalni a dolgot, ezért visszatértek kabinjukba. Ott arra az elhatározásra jutottak, hogy kisgyermekük érdekében kell búcsút venniük egymástól.
Arthur Ryerson így magyarázta meg a helyzetet a feleségének: - Engedelmeskedned kell az utasításoknak. Amikor azt hallod: "Nők és gyerekek a csónakokba", akkor menned kell, ha rád kerül a sor. Én itt maradok Jack Thayerrel. Nem lesz semmi bajunk.
Ifjabb Alexander T. Compton is éppen ilyen határozott volt, amikor anyja azt mondta, inkább marad, semhogy elhagyja a fiát. - Ne légy ostoba, Mama. A húgommal szállj be a csónakba - én majd vigyázok magamra.
Mr. és Mrs. Lucien Smith is ilyesmin vitatkozott. Amikor meglátták, hogy Smith kapitány a közelükben áll egy szócsővel, Mrs. Smith hirtelen elhatározással odament hozzá, és kérlelni kezdte, hogy nincs egyetlen hozzátartozója sem, hadd menjen vele a férje is. De az öreg kapitány nem reagált. Felemelte szócsövét és belekiáltott: "Nők és gyermekek elsőként!"
Ekkor Mr. Smith közbevágott: - Kapitány úr, ne hallgasson a feleségemre. Majd rábeszélem, hogy beszálljon a csónakba. - Feleségéhez fordulva nyomatékosan mondta: - Sohasem akartam parancsolgatni neked, de most az egyszer így kell lennie. Pusztán csak formaság: a nőké és a gyerekeké az elsőség. Ez egy pompásan fölszerelt hajó, és mindenkit megmentenek.
Mrs. Smith megkérdezte, őszintén beszél-e. Férje a leghatározottabb igennel válaszolt. Azzal megcsókolták egymást, és amikor a csónak leszállt a tengerre, a férfi felesége után kiáltotta: - Tedd zsebre a kezedet! Nagyon hideg van!
De néha többre volt szükség a szelíd csalásnál. Mrs. Emil Taussig a férjébe csimpaszkodott, amikor a 8-as csónakot leeresztették, benne a leányukkal. Mrs. Taussig kétségbeesetten nézett a csónak után és azt kiáltotta: - Ruth! - De amíg a lányára figyelt, két matróz elszakította a férjétől, és szabályosan beledobta a lassan leereszkedő csónakba.
Egy matróz a karjánál ragadta meg Mrs. Charlotte Collyert, egy másik a derekánál, úgy szakították el a férjétől, Harvey-től. Az asszony kapálózott, de a férje rászólt: - Menj, Lottie. Az isten szerelmére, szedd össze magad és menj. Majd kapok helyet egy másik csónakban.
Amikor Celiney Yasbeck látta, hogy egyedül kell mennie, sikoltozni és zokogni kezdett, hogy vissza akar menni a férjéhez, de a csónak már a tengeren himbálózott és az asszony hiába próbált kiszállni.
Nem volt hatalom vagy szép szó, hogy megmozdítsa a montreali Mrs. Hudson J. Allisont. A tömegtől kissé távolabb belecsimpaszkodott a férjébe. Trevor nevű kisfiuk a dajkával már beszállt egy csónakba, de Lorraine, hároméves kislányuk, még mindig anyja szoknyájába kapaszkodott.
Mrs. Isidor Straus is ott akart maradni: - Mindig a férjem mellett voltam, most sem hagyom cserben! - kiáltotta bátran.
Valóban nagy utat tettek meg együtt: átélték a Dél rabszolgatartó hatalmának bukását, volt egy kis porcelánüzletük Philadelphiában, a New York-i Macy áruházat együtt tették fogalommá. Mr. Straust képviselővé választották, dúsgazdagok lettek, igazi amerikai karrier: igazgatósági tagság, jótékonyság, hobbyk, utazás. A telet a Riviérán, Cap Martinban töltötték; a Titanic első útja a kirándulás méltó befejezésének ígérkezett.
Ezen az estén Strausék a többiekkel mentek fel a fedélzetre és Mrs. Straus eleinte határozatlanul kapkodott. Előbb átadott néhány apróbb ékszert a komornájának, Ellen Birdnek, de aztán visszakérte. Majd átment a fedélzet túloldalára és már majdnem beszállt a 8-as csónakba - amikor meggondolta magát és visszament a férjéhez. Végre elhatározásra jutott: - Sok évet éltünk meg együtt. Ahová te mégy, oda megyek én is.
Archibald Gracie, Hugh Woolner és a többi ismerős hiába próbálták rábeszélni az idős asszonyt, hogy szálljon be egy csónakba. Woolner végül Mr. Straushoz fordult: - Bizonyos vagyok benne, hogy senkinek sem lesz kifogása ellene, ha egy idős gentleman, mint ön ...
- Csakhogy én nem megyek a többi férfi előtt - válaszolt Straus, lezárva a vitát. Felesége erre még szorosabban fogta a karját, megveregette, rámosolygott az öregúrra és a körülöttük nyüzsgő csoportra. Végül mind a ketten kényelmesen elhelyezkedtek egy-egy nyugágyban.
De a legtöbb nő beszállt a csónakokba - férjek kísérték feleségüket, az egyedülálló nőket férfiismerőseik, akik vállalták, hogy gondjukat viselik. Ebben a korban szokás volt, hogy a felsőbb osztályok férfitagjai felajánlották, hogy "védtelen nők" szolgálatára lesznek az atlanti átkelés idején. Ezen az éjszakán a lovagiasságnak valóban gyakorlati hasznát is vehették a hölgyek.
Mrs. William T. Grahamet, a tizenkilenc éves Margaretet és nevelőnőjét, Miss Shutest Howard Case, a Vacuum Oil londoni igazgatója segítette be a 8-as csónakba, másik lovagjuk egy fiatalember, Washington Augustus Roebling volt, aki azonfelül, hogy apja egy nagy acélmű tulajdonosa volt, maga is a Mercer gépkocsigyár vezérigazgatói tisztét foglalta el Trentonban, New jersey államban. Amint a 8-as csónak leereszkedett a tengerre, Mrs. Graham látta, hogy Mr. Case a korlátnak támaszkodik, cigarettára gyújt és búcsút int neki.
Mrs. E. D. Appleton, Mrs. R. C. Cornell, Mrs. J. Murray Brown és Miss Edith Evans családi temetésről tértek vissza Angliából, az ő lovagjuk Gracie ezredes volt, de szem elől vesztette őket a tömegben és csak sokkal később talált rájuk.
Talán az is megzavarta az ezredest, hogy ugyanakkor asztaltársát, Mrs. Churchill Candee-t is gyámolította. Mrs. Candec Párizsból volt visszatérőben; a fiát látogatta meg, aki újszerű balesetet szenvedett: lezuhant a repülőgépe. A hölgy bizonyára nagyon vonzó lehetett, majdnem minden úr az ő lovagjául akart szegődni.
Amikor egy másik asztaltárs, Edward A. Kent találkozott Mrs. Candee-vel az összeütközés után, a hölgy átadta neki édesanyja elefántcsont miniatűr arcképét: őrizze meg. Aztán Hugh Woolner és Bjornstrom Steffanson sietett az asszonyhoz, és besegítették a 6-os csónakba. Woolner búcsút intett neki és megnyugtatóan kiáltotta: akkor is segítségére lesznek, amikor a Titanic már "összeszedte magát", és a hölgynek vissza kell kapaszkodni a csónakból a hajóra. Valamivel később érkezett oda futva Gracie és Clinch Smith, ők is Mrs. Candee-t keresték, de Woolner megnyugtatta őket, kissé önelégülten, hogy volt szerencséje a hölgy szolgálatára lenni; Mrs. Candee már biztonságban van.
És éppen jókor szállt be a hölgy, mert a fedélzet még jobban megdőlt, és azokon is nyugtalanság vett erőt, akik eddig higgadtan viselkedtek. Egyesek, akik mindenüket a kabinban hagyták, most meggondolták magukat és lementek értékeikért. De nagyon kellemetlen meglepetésben volt részük. Celiney Yasbeck visszahőkölt, mert kabinja teljesen víz alatt állt. Gus Cohené úgyszintén. Victorine-t, Ryersonék francia komornáját még kellemetlenebb meglepetés érte. Az ő kabinja ugyan még száraz volt, de amíg a holmijait kapkodta össze, arra lett figyelmes, hogy a kulcs megfordul a zárban. A hajópincér zárta be a lakosztályt, mert félt a fosztogatóktól. De a lány időben sikoltozni kezdett: a steward kiszabadította, ő pedig megelégelve a kockázatot, üres kézzel tért vissza a fedélzetre.

Fogytán volt az idő. Thomas Andrews egyik csónaktól a másikig ment, sürgetve a nőket, hogy siessenek: - Hölgyeim, azonnal be kell szállniuk. Nincs vesztegetni való idő. Ne válogassanak a csónakok között. Ne habozzanak. Beszállni, beszállni!
Andrewsnak minden oka megvolt az ingerültségre. A nők szerfölött szeszélyesen viselkedtek. Az egyik lány a sorára várt a 8-asnál, de hirtelen felsikoltott: - Ott felejtettem Jack Fényképét! Vissza kell mennem érte! - Mindenki tiltakozott, de a lány már rohant is le. Hamarosan visszajött a képpel, és ekkor gyorsan betessékelték a csónakba, mielőtt még másvalami is az eszébe jut.
Minden olyan sürgős volt - és olyan nagy volt a nyugalom -, hogy Lightoller második tiszt úgy érezte: időpocsékolás az egész, amikor Wilde, a főtiszt azt kívánta tőle, segítsen előkeresni a lőfegyvereket. Lightoller mégis gyorsan elvezette a kapitányt, Wilde-et és Murdoch első tisztet a fegyverszekrényhez. Wilde az egyik revolvert Lightoller kezébe adta és megjegyezte: - Még szüksége lehet rá. - Lightoller zsebre tette és sietett vissza a fedélzetre.
Most már gyors egymásutánban ereszkedtek le a csónakok a tengerre. A 6-os 12.55-kor, a 3-as 1 órakor, a 8-as 1.10-kor.
William Carter az első osztályról nézte vízre bocsátásukat, majd azt tanácsolta Harry Widenernek, próbáljon bejutni az egyikbe. Widener a fejét rázta: - Inkább a hajón maradok, Bili, hátha sikerül.
A legénység néhány tagja nem volt ilyen optimista. Amikor Wheat segédpincér látta, hogy Latimer főpincér a nagykabátjára húzta a mentőmellényt, rászólt, inkább a kabát alá vegye - úgy könnyebb úszni.
A hídon Boxhall negyedik tiszt és Rowe fedélzetmester újabb rakétákat lőtt fel. Boxhall még mindig nem tudta elhinni, mi történik: - Kapitány - kérdezte -, hát ennyire komoly a helyzet?
Smith odafordult hozzá: - Mr. Andrews egy, legföljebb másfél órát ad a hajónak.
Lightollernek ennél is alkalmasabb mércéje volt - a meredek, keskeny segélylépcső, amely a csónakfedélzetről vezetett le egészen az E fedélzetig. A víz lassan kúszott föl a lépcsőfokokon; Lightoller időnként odament a lejárathoz, és megszámolta, hány áll víz . alatt. Jól lehetett látni, a lámpák még égtek odalenn, a halványzöld víz alatt.
Ez a "mérce" pedig azt mutatta, hogy repül az idő. A tempó gyorsabb lett - s a helyzet egyre zavarosabb. Egy csinos francia lány megbotlott és elesett, amikor a 9-es csónakba akart beszállni. Egy fekete ruhás idősebb nő a 10-es mellé lépett; sikoltva hullott alá a csónak és a hajó oldala közé. A tömeg felmorajlott, de valaki a csónakból csodával határos módon elkapta a bokáját. Kihúzták a vízből, többen is segítették az alattuk levő sétafedélzetre jutni. A csuromvizes nő ismét felment a lépcsőn a csónakfedélzetre és most már nem tévesztette el az ugrást.
Mások elveszítették a fejüket. Egy öreg hölgy hatalmas botrányt csapott a 9-es csónaknál, végül mindenkit eltaszított magától, és elszaladt. Egy hisztérikus nő kétségbeesett sikoltozással csapkodott maga körül, amikor megpróbált a 11-esbe bemászni. Witter szobapincér fölkapaszkodott a korlátra, segíteni próbált neki, de a nő elvesztette egyensúlyát és együtt zuhantak be a csónakba. Egy nagy kövér nő a 13-as mellett zokogott: - Ne tegyenek be a csónakba! Nem akarok beszállni! Soha életemben nem ültem nyitott csónakban!
Ray szobapincér így torkolta le: - Mennie kell, és a legjobb, ha befogja a száját.
Az a terv, hogy a csónakokat az alsóbb sétányokról töltsék meg, teljes kudarcot vallott. Az oda nyíló ajtókat ugyanis nem nyitották ki. Azok a csónakok, amelyeknek várakozniuk kellett volna az alsóbb sétányokról beszállókra, sorra eleveztek. Akiket tehát ide küldtek le, hoppon maradtak. Amikor a Caldwell házaspár és mások nagy nehezen lejutattak egy folyosóhoz a C fedélzeten, valaki, aki nem tudott az intézkedésről, bezárta mögöttük az ajtót. Később aztán azok, akik a felettük levő folyosón álltak, látván szorultságukat, leeresztettek egy létrát, hogy felkapaszkodjanak oda, ahonnan elindultak.
A tapasztalt matrózok hiánya csak növelte a zűrzavart. A korábban indított csónakokra már beosztották a legjobb tengerészeket, mások viszont különleges feladatokat kaptak - például össze kellett szedniük a viharlámpákat, kinyitniuk az A fedélzet ablakait, kilőniük a rakétákat. Hat matróz életét vesztette; őket leküldték, hogy nyissák ki az alsó sétafedélzet ajtóit, de nem tértek vissza többé. Valahol csapdába estek odalenn. Lightoller tehát kénytelen volt szigorúan beosztani megmaradt embereit - csak két matrózt engedett beszállni egy-egy mentőcsónakba.
A 6-ost már félig leeresztették, amikor egy nő visszakiáltotta a fedélzetre: - Csak egy matróz van a csónakban!
Lightoller odakiáltotta a fedélzeten toporgó embereknek - Van itt matróz?
- Ha úgy gondolja, mehetek - válaszolta egy hang a tömegből.
- Maga matróz?
- Nem, vitorlázó vagyok.
- Ha le tud mászni a kötélen a csónakba, akkor mehet. - Arthur Godfrey Peuchen, a Királyi Kanadai Yacht Club vezetőségi tagja fürgén átvetette magát a korláton és egy kötélen leereszkedett a csónakba. Ő volt az egyetlen férfiutas, akinek Lightoller megengedte azon az éjszakán, hogy csónakba szálljon.
Jobban jártak azok a férfiak, akik a hajó jobb oldalán gyülekeztek; Murdoch, ha volt még hely, beengedte őket a csónakokba. Pierre Maréchal francia aviatikus és Paul Chevré szobrász például beszállt a 7-esbe. A Gimbels áruház két ügynöke bejutott az 5-ösbe. Amikor elérkezett az idő, hogy vízre bocsássák a 3-ast, Henry Sleeper Harper nemcsak csatlakozhatott a feleségéhez, hanem magával vitte Szun jat-szerv nevű pekingi pincsijét, sőt egyiptomi szolgáját, Hamad Hassah-t is, akit "tréfából" vett magához Kairóban.
Ezen az oldalon állt dr. Washington Dodge is, némiképp bizonytalanul, a 13-as csónak árnyékában, amikor Ray, az ebédlői szobapincér megpillantotta. Ray megkérdezte tőle, hogy felesége és fia elment-e már, amire Dodge igennel válaszolt. Ray megkönnyebbült, mert személyes ismerősei voltak. Amerikából jövet az Olympicon ő volt a felszolgálójuk, sőt ő beszélte rá Dodge-ékat, hogy a Titanic fedélzetén térjenek haza. Nem volt idő töprengésre, Ray rászólt az orvosra: - Tessék csak beszállni -, azzal szinte belökte a doktort a csónakba.
Az 1-es csónaknál majdnem ugyanez volt a helyzet. Sir Cosmo Duff Gordon, felesége és a lady titkárnője, Miss Francatelli - akit Lady Duff Gordon Miss Franksnek becézett -, megkérdezték Murdochtól, vajon beszállhatnak-e?
- Ó, igen, persze: csak tessék - válaszolta Murdoch, Sir Cosmo Duff Gordon szerint. (A közelben álló George Symons őrszem viszont úgy hallotta, hogy Murdoch csak annyit mondott: - Jó, ugorjanak csak be.) Ekkor érkezett oda két amerikai, Abraham Solomon és C. E. H. Stengel, akiket szintén betessékeltek. Stengel ügyetlenül kecmergett át a korláton; végül a korlát tetejéről valósággal begurult a csónakba. A. mozgékony és vidám Murdoch nagyot nevetett: Ez volt a legjobb tréfa ma este.
Úgy látszott, nem is maradt itt több utas; a közelben levő csónakok elmentek, a tömeg pedig a tat felé tódult. Amikor az említett öt utast elhelyezte, Murdoch hat fűtőt is a csónakba irányított. Symons őrszemet csónakparancsnokká nevezte ki és azt mondta neki: - Menjenek távolabb a hajó oldalától, de jöjjenek vissza, ha hívjuk! - Intett a darukezelőknek, akik leeresztették az 1-est, amelyben negyven ember fért volna el, de most összesen csak tizenketten ültek benne.
Amikor a csónak csikorogva leereszkedett, Walter Hurst segédfűtő, aki az elülső fedélzetről nézte a jelenetet, csípősen megjegyezte: - Ha már leeresztik a csónakokat, legalább megrakhatnák őket.

Lent, a harmadosztályon tartózkodtak azok, akik az 1-es közelébe sem férhettek. Férfiak és nők tömege nyüzsgött a fedélköz fő lépcsőházának alján, egészen a hátsó E fedélzetig. Ott szorongtak azóta, amióta a szobapincérek felkeltették őket. Eleinte csak nők és házaspárok vártak a sorukra, de aztán férfiak is érkeztek elölről, a szolgálati átjárón át, csomagjukat cipelve. Most itt zsúfolódtak össze - lármás, nyugtalan csoport, inkább raboknak látszottak, semmint utasoknak a börtönszerű, alacsony mennyezet alatt, a mezítelen villanykörték fényében, a fehérre mázolt falak puritán előterében.
John Edward Hart, a harmadosztály szobapincére valóságos harcot vívott, hogy a mentőmellényt rájuk kényszerítse. Nemigen sikerült - részben azért, mert egyúttal állandóan csitítania kellett őket, hogy nincs komoly veszély, részben azért, mert a legtöbb fedélközi utas egyébként sem értett angolul. Müller, a tolmács megtette, amit lehetett: állandóan magyarázott a finnek és a svédek csoportjának, de ő sem ment sokra.
12.30-kor érkezett a parancs, hogy a nők és gyermekek menjenek fel a csónakfedélzetre. Reménytelen dolog lett volna elvárni tőlük, hogy kiismerjék magukat a folyosók útvesztőjében, ahol az ajtókat rendes körülmények között amúgy is zárva tartották a harmadosztály elől. Hart tehát úgy döntött, hogy kis csoportokban felkíséri őket. Ez is időbe tellett, de végül összeállította az első csoportot és elindult velük.
Hosszú gyalogséta volt - fel a széles lépcsőn a harmadosztályú hallba, a C fedélzeten, át a nyitott mélyített fedélzeten, majd a másodosztály könyvtárán keresztül az első osztály kabinsoráig. Akkor még végig kellett sietniük egy hosszú folyosón az orvosi rendelő mellett, az első osztályú utasok komornáinak és inasainak kajütjei mentén, végül a nagy lépcsőn fel a csónakfedélzetre.
Hart a 8-as csónakhoz vezette csoportját, de még ekkor sem teljesítette küldetését. Mihelyt ugyanis odaért velük, a fedélköziek máris kezdtek visszaszállingózni a hajó belsejébe, a melegre.
Már elmúlt egy óra, mire Hart visszaért az E fedélzetre, hogy újabb expedíciót szervezzen. Ez sem volt könnyebb. Sok nő továbbra sem akart elindulni. Sok férfi viszont most már erőszakosan követelte, hogy mehessen. De erről szó sem lehetett: a parancs értelmében csak nők és gyermekek mehettek.
Hart ismét megjárta a hosszú utat. Egy óra húszkor ért vissza újra a csónakfedélzetre; csoportját a 15-ös csónakhoz vezette. De már nem volt ideje másodszor is visszamenni. Murdoch őt is beparancsolta a csónakba; Hartot második csoportjával 1.30-kor bocsátotta alá a daru.
De - szigorú előírások híján - a fedélközi utasok élelmesebb részének valahogy sikerült az E fedélzeti zsákutcát elkerülnie és feljutnia a felső fedélzetre. Most ott várakoztak, de nem volt senki, aki irányítsa őket, aki segítsen nekik. Néhány ajtó, amely szállásukat zárta el az előkelőbb lakosztályoktól, már nyitva állt; a lentmaradtak ezeken át szintén elindulhattak fölfelé, de sokan elkóboroltak a hajó más részeibe. Mások viszont hosszú bolyongás után a csónakfedélzetet is megtalálták.
De még mindig sok akadály állt azok előtt a fedélközi utasok előtt, akik most végre megérezvén a veszélyt, elindultak a csónakokhoz. Ők csak a leleményességükben bízhattak.
Mint valami hangyaraj, egy kis csapat a daru mellett kapaszkodott fölfelé, a hátsó mélyített fedélzet irányában. Az árbochíd tövének fokain felhágtak az első osztályra, majd átmászva egy rácson, feljutottak a csónakfedélzetre.
Mások megtalálták az utat a másodosztályú sétafedélzetekre, de innen, a B fedélzetről nem tudtak tovább menni: zsákutcába jutottak. Kétségbeesésükben felmásztak a legénységi riadólétrán. Ez a létra a fényesen kivilágított első osztályú á la carte étterem közelében ért véget. Amint Anna Sjoblom és egy másik lány felkúszott ide, benéztek az ablakokon. Megcsodálták a másnapra elkészített pompás, ezüsttel és porcelánnal terített asztalokat. Társnője ösztönösen be akarta rúgni az ablakot, hogy bemászhasson, de Anna figyelmeztette: ne tegye, mert a hajóstársaság még megfizetteti vele a kárt.

A fedélközi férfiak egy másik riadólétrán másztak fel az első mélyített fedélzetről a rendes, első osztályú lépcsőhöz, onnan jutottak aztán ki a csónakokhoz.
Ismét mások dörömböltek a lezárt csapóajtókon, azt követelve, hogy engedjék át őket. Amikor Daniel Buckley fedélközi utas felment néhány lépcsőfokon, amely egy első osztályú ajtóhoz vezetett, az előtte haladó férfit durván visszalökte az őrt álló matróz. Az utas mérgesen talpra állt és újra felrohant a lépcsőn. A matróz dühösen meredt rá, majd az orra előtt bezárta az ajtót és elfutott. Az utas leverte a lakatot, üvöltve rohant tovább, ékes szavakkal részletezve, mit csinál a matrózzal, ha a kezébe kerül. A feltört ajtón Buckley és mögötte sokan mások benyomultak az első osztályra.
Egy másik átjáróban az őr feltartóztatta Kathy Gilnagh-t, Kate Mullinst és Kate Murphyt. (Úgy látszik, a Títanicon a legtöbb ír kivándorló lánynak Katherine volt a neve.) Ekkor érkezett oda Jim Farrell, a lányok földije, maga is fedélközi utas és izmos férfi. Farrell dörgő hangon ráordított az őrre: - Az istenit, ember, nyisd ki az ajtót és engedd át a lányokat! - Kiderült, hogy puszta hangerővel is csodát lehet tenni, mert a lányok nagy meglepetésére a matróz jámborul félreállt.
De Kathy Gilnagh kalandjai ezzel nem értek véget. Rossz helyen fordult be, elszakadt barátaitól, és egyszerre ott állt egyedül a másodosztályú sétányon. Fogalma sem volt róla, hogyan juthat innen a csónakokhoz. Ezen a sétányon nem volt senki, csak egy magányos férfi, aki a korlátnak támaszkodva mélán bámult az éjszakába. De mégis segített a lánynak: bakot tartott neki, az ő vállára kapaszkodva Kathy elérte a felettük húzódó sétányt. Amikor Kathy Gilnagh a csónakfedélzetre érkezett, a 16-os éppen indulni készült. Egy matróz igyekezett visszatartani - nincs több hely.
- De hisz ott a húgom! - kiáltotta Kathy. Nem is volt húga, de valahogyan meg akarta hatni a matrózt. És sikerült neki! - Jól van, szálljon be - sóhajtotta a tengerész, Kathy pedig befurakodott a csónakban ülők közé; a következő pillanatban már le is eresztették a tengerre a 16-ost. Kathy Gilnagh - nagyon kevés fedélközi társával együtt - így került biztonságba.
De minden megmenekült fedélközi utasra száz olyan szerencsétlen jutott, aki céltalanul bolyongott az orr-rész mélyített fedélzetén, a tatfedélzeten, vagy az E fedélzet lépcsője lábánál. Többen a kabinjukban maradtak - itt találta egy ír fiatalember, Martin Gallagher, ismerősét, Mary Agatha Glynnt, négy csüggedt hálótársával. A fiú gyorsan a 13-as csónakhoz kísérte őket, majd visszalépett a fedélzetre, pedig jól tudta, mi vár reá. Mások imádkoztak. Amikor Gus Cohen fedélközi utas vagy egy órával az összeütközés után áthaladt a harmadosztályú társalgón, sok utast látott üldögélni odabenn, az írek rózsafüzért pergettek a kezükben.

Az első osztályú á la carte étterem személyzetével senki sem törődött. Ezeknek a pincéreknek amolyan "se hús, se hal" státusuk volt. Nem számítattak utasoknak, de hivatalosan nem tartoztak a legénységhez sem. Ezt az éttermet ugyanis nem a White Star hajóstársaság üzemeltette, hanem Monsieur Gatti, szerződéses alapon.
Vagyis hivatalosan nem törődött velük senki. Mi több, szegények majdnem mind franciák és olaszok voltak; 1912 táján az angolszászok alacsonyabb rendűnek tekintették ezt a két nemzetet.
Kezdettől fogva nem volt esélyük a menekülésre. Johnson hajópincér emlékszik rá, hogy összeverődve üldögéltek szállásuk előtt, a hátsó E fedélzeten. Gatti, a chef és helyettese, Paul Maugé csúnyán sorsukra hagyták embereiket; ők ketten elindultak a csónakfedélzet felé. Át is jutottak, mert civil ruhát viseltek; a matrózok utasoknak nézték őket.
Odalenn a gépteremben senkinek sem jutott eszébe, hogy menekülni próbáljon. Ezek a hősök minden erejüket megfeszítették, hogy fenntartsák a gőznyomást, biztosítsák a világítást, hogy működjenek a szivattyúk. Bell, a főgépész a 4-es kazánház mögött kinyittatta a zárórekeszek nyílásait, elég, ha akkor csukják be őket, ha betör a víz: addig is könnyebben tudnak mozogni.
Fred Scott segédfűtő azon fáradozott, hogy kiszabadítsa egyik társát, aki az ajtók mögötti hátsó alagútban rekedt. Thomas Ranger olajozó pedig leállította a negyvenöt ventillátor közül az utolsókat is - túlságosan sok áramat fogyasztottak. Thomas Patrick Dillon rakodómunkás a hátsó helyiségekben segédkezett, hosszú tömlőket illesztett össze, hogy a 4-es kazánházban megnöveljék a szivattyúk teljesítményét segédgépek beindításával.
George Cavell, szintén rakodó, segített kioltani a tüzet a kazánban. Ezzel ugyan csökkent az energiaszolgáltatás, de legalább nem kellett robbanástól tartani, ha ide is betör a tenger. 1 óra 20 körül járt az idő, és már majdnem sikerült elvégezni a munkát, amikor Cavell észrevette, hogy víz szivárog a padlózat vaslemezei között. A rakodó most még gyorsabban dolgozott, és csak akkor adta fel a harcot, amikor a víz már a térdéig ért. A mentőlétra tetején volt már, amikor eszébe jutott, hogy nem szólt a társainak. Visszament, de már senkit sem talált a kazánházban. Ők tehát elmentek. Nyugodt lelkiismerettel kúszott fel újra a létrán, most már valóban utoljára.

Ekkorra a legtöbb csónakot alábocsátották. Egyenként és lassan eveztek el a Titanic közeléből; az evezők fölkavarták a vizet a tükörsima tengeren.
- Soha az életben nem volt evező a kezemben, de azt hiszem, mégis tudok evezni - vallotta be egy steward Mrs. J. Stuart White-nak, amikor a 8-as csónak elindult.
A csónakokból minden szem a Titanic felé tekintett. Magas árbocai, négy óriási kéménye feketén rajzolódott ki a tiszta kék éjszakában. A kivilágított sétafolyosók, az ablakok sárgán fénylő sora, rengeteg ember a korlátok mentén; a csónakból jól lehetett hallani a ragtime ütemeit az éjszaka csendjében. Hinni sem akarták a menekülők, hogy végveszélybe került az óriás: mégis, ők kint vannak a tengeren, a gigász orra pedig mind mélyebben merül a vízbe. A ragyogóan kivilágított, orrától a végéig fénylő hajó olyan volt, mint egy születésnapi torta, amikor a hőségben kezd összeroskadni.
A csónakok nehézkesen távolodtak. Azok, amelyek azt a parancsot kapták, hogy álljanak készenlétben, a vízen tartották evezőiket, amelyeket pedig arra utasítottak, hogy evezzenek a távolban látni vélt gőzhajó felé, elindultak keserves útjukon.
Az a távoli gőzös elképesztően közelinek látszott. Olyan közelinek, hogy Smith kapitány utasította a 8-as csónak személyzetét, evezzenek oda, rakják át utasaikat és forduljanak vissza a többiekért. Ugyanekkor megkérdezte Rowe fedélzetmestert, aki a rakétapisztollyal babrált, ismeri-e a morzejeleket. Rowé azt válaszolta, hogy érti őket valamelyest, mire a kapitány utasította: - Lépjen érintkezésbe a hajóval, és ha válaszol, közölje: itt a Titanic, süllyedünk, tartsák minden csónakjukat készenlétben.
Boxhall már megpróbált fényjeleket adni az ismeretlennek, de Rowe is nagyon szerette volna megkísérelni a kapcsolatfelvételt; így minden rakéta után újra meg újra fényjeleket adott - semmi válasz. Ekkor Rowe jelentette Smith kapitánynak, hogy jobb felől, mintha másik fényt látna. A vén tengeri medve arra irányította távcsövét, majd halkan közölte Rowe-val, hogy fényes csillag az, nem hajó. De tetszett neki a fiatalember buzgalma, ezért odaadta Rowe-nak a távcsövét, nézze csak meg jobban.
Közben Boxhall egymás után lőtte ki rakétáit. Előbb-utóbb csak felfigyelnek odaát.
Odaát, a Californian parancsnoki hídján Stone második tiszt és Gibson hajósinas számolta a rakétákat. 12.55-ig ötöt lőttek fel. Gibson újra próbálkozott morzelámpájával, majd egy órakor felemelte távcsövét, hogy újra megnézze, mi baj lehet az ismeretlen hajón. Éppen akkor röppent fel a hatodik rakéta.
1 óra 10-kor Stone leszólt a beszélőcsövön a térképszobába és jelentést tett Lord kapitánynak. Lord megkérdezte: - Mi az, jelzőfény?
- Nem tudom, uram - válaszolta Stone -, de mintha fehér vészrakéták lennének.
A kapitány azt tanácsolta neki, hogy adjon le további lámpajeleket: mi a baj.
Valamivel később Stone átadta távcsövét az ifjú Gibsonnak és azt mondta: - Nézd csak azt a hajót ... Olyan furcsán áll a vízen - furcsák a fényei is.
A fiú gondosan tanulmányozta a távoli sziluettet. Mintha megdőlt volna. - Mintha az oldalán feküdne a vízen -, mondta a hajósinas. Ugyanakkor Stone, aki mellette állt, ebben a pillanatban észrevette, hogy a másik hajó oldalsó piros lámpája eltűnt. - Milyen furcsa - gondolta, de nem volt különösebben izgatott.

Forrás: (x)