"Akár valami ostoba piknik..."

Az éjszakában felhangzó segélykiáltások az eleven, tettrekész Lowe ötödik tisztnek egyet jelentettek: evezz vissza és segíts!
Ő megfelelő helyzetben volt ahhoz, hogy ne csak beszéljen, tegyen is valamit. Amikor a 14-es csónakban elhagyta a Titanicot, összeterelte a 10-es, a 12-es, a 4-es, és a D csónakokat, és kötéllel valamennyit összefűzette, mint valami 150 yard hosszú gyöngysort.
- Önök a parancsnokságom alatt állnak - rendelkezett a bátor férfi, azzal máris szervezni kezdte flottilláját a mentési munkára. Ha mindegyik csónak mentésre indul, az öngyilkossággal lette volna egyenlő; túlságosan kevés volt a tapasztalt emberük, aki a zűrzavarban helytállhat, de egyetlen csónak mégiscsak hasznos lehet gyakorlott, erős evezősökkel. Ezért Lowe ötvenöt utast áttelepített a négy másik csónakba, azokból pedig önkénteseket toborzott, hogy legalább a 14-es csónakban gyakorlott evezősei legyenek.
Idegtépő vállalkozás volt ez a helycsere az evezős csónakokban, hajnali fél háromkor, az Atlanti-óceán kellős közepén; Lowe el is vesztette a türelmét.
- Ugorjon már, az isten verje meg, ugorjon! - ordított rá türelmetlenül Miss Daisy Minahanre. Egy másik öreg hölgy viszont túlságosan is fürgén mozgott. Lowe lerántotta arcáról a sálat - sápadt fiatalember meredt rá, rémülten. Lowe szó nélkül átlódította a gyáva patkányt a 10-es csónakba, olyan kíméletlenül, ahogy csak kitelt tőle.
Az átrendezés időbe telt. Még több idő kellett hozzá, hogy Lowe kivárja, amíg megritkulnak körülötte az úszók. (Ez kegyetlen döntés volt, de a tiszt attól tartott: a fuldoklók felborítják a csónakot.) Végül persze ahhoz is idő kellett, hogy a katasztrófa helyszínére érjen. Már elmúlt három óra - legalább egy óra telt el a hajó elsüllyedése óta, mire a 14-es csónak odakanyarodott az úszó roncsokhoz és a vízben evickélő szerencsétlen emberelthez.
Kevesen maradtak: John Stewart hajópincér, W. F. Hoyt első osztályú utas, egy japán a fedélközből, aki egy ajtóhoz kötözte magát. Körülbelül egy óra hosszat játszotta a 14-es csónak a reménytelen szembekötősdit, arra igyekezve, ahonnan sikoly hallatszott a vaksötétben, de sohasem sikerült elérni azokat, akik segítségért rimánkodtak.
Mindössze négy embert sikerült megmenteni, Hoyt pedig egy órán belül meghalt. Lowe rosszul számította ki: mennyi ideig tart, amíg odaevez, meddig az, amíg megtalálja azt a helyet a koromsötétben, ahonnan a hangot hallotta, de legfőképpen azt nem sikerült kiszámítania, meddig maradhat életben egy ember mínusz 2-3 fokos tengervízben. De ő legalább visszament ...
Pitman harmadik tiszt szíve is elszorult az 5-ös csónakban a segélykiáltások hallatán. Körben evezett, hogy megforduljon, és azt kiáltotta: - Emberek, most pedig vissza a roncshoz!
- Kérje meg a tisztet, hogy ne menjünk vissza! - könyörgött egy hölgy Etches szobapincérnek, miközben a steward az evező fölé görnyedt.
- Miért pusztulnánk el mindnyájan? Úgysem sikerül bárkit is megmentenünk - siránkozott tovább a hölgy.
A többi nő is siránkozni kezdett: Pitman kínos dilemma elé került. Végül visszavonta a parancsot, felszólítva embereit, evezzenek el. Az 5-ös csónak tehát, negyven emberrel a hatvanöt férőhelyes járműben, szépen tovább haladt az óceán nyugodt vizén, miközben utasainak fülébe hasítottak 300 yardnyira haldokló-vergődő embertársaik jajkiáltásai.
A 2-es csónakban Johnson hajópincér hallotta, amint Boxhall negyedik tiszt azt kérdezi a nőktől: - Visszaforduljunk menteni? - Azok nemmel válaszoltak. Erre a 2-es csónak, negyven százalékban üresen, szintén tovább evezett, bár a hölgyek tisztán hallották a sikoltozást.
A 6-os csónakban viszont ült néhány bátor nő. Mrs. Lucien Smith, akit férje csellel vett rá, hogy csónakba szálljon, Mrs. Churchill Candee, akit meghatott önkéntes lovagjainak nagylelkűsége és Mrs. J. J. Brown, aki elszánt és kalandvágyó természetű asszony volt, könyörögni kezdett Hitchens kormányosnak: térjenek vissza a katasztrófa színhelyére. De Hitchens ezt kereken megtagadta. Eleven képet rajzolt róla, hogyan kapaszkodnának az úszók a csónakba, a jármű pedig bizonyosan felborulna. A nők hiába könyörögtek, a segélykiáltások pedig eközben egyre ritkultak. A hatvanöt személy befogadására alkalmas 6-os csónak sem tért vissza a helyszínre - huszonnyolc emberrel.
Az 1-es mentőcsónakban Charles Hendrickson kazánfűtő odakiáltotta utasainak: - Tőlünk függ, visszamenjünk-e, hogy akit lehet, kimentsünk!
Senki sem válaszolt. George Symons őrszem, a csónakparancsnok, meg sem mozdult. Majd a fűtő újabb felszólítására Sir Cosmo Duff Gordon kijelentette: szerinte nem érdemes kockáztatni. Veszedelmes vállalkozás : a csónak megtelhet vízzel. Így azután az 1-es csónak is feladta - tizenkét emberrel a negyven férőhelyes járműben -, céltalanul evickélt tovább a sötétben.
És ez volt a helyzet valahány csónakban: egy bátortalan javaslatra határozott elutasítás, a mentés érdekében pedig nem történt semmi. Ezerhatszáz ember süllyedt el a Titanickal, de közülük csak tizenhármat mentett ki a közelükben cirkáló tizennyolc csónak! A 4-es nyolc embert mentett ki, de nem mintha a megmentésükre visszaevezett volna, csak mert éppen az útjába kerültek. Egyedül a 14-es tért vissza oda, ahol elsüllyedt a gigászi hajó. Hogy a többi miért nem cselekedett így, az eléggé titokzatos: miért van az, hogy szakképzett emberek ugyanabban a szituációban különbözőképpen viselkednek?
Amint elhaltak a segélykiáltások, az éjszaka különös módon elcsendesült. A Titanic, a lélegzetállító izgalom okozója - nem volt többé. A döbbenet, hogy mi történt valójában, az értetlenség, a zavarodottság még előttük állt, azt pedig, hogy rokonok, jó barátok, ismerősök vesztek oda, a megmenekültek még fel sem fogták. Különös nyugalom lett úrrá azokon, akik a csónakokban vacogtak.
A nyugalom nyomában a magány érzete járt. Lawrence Beesley azon töprengett, miért sugallt a halálos sebet kapott Titanic olyan biztonságérzetet és bajtársiasságot, amely minden mentőcsónaknál többet ér?
A 4-esben Miss Jean Gertrude Hippach a hullócsillagokat bámulta. Soha életében nem látott ennyit ... És most az a babona is az eszébe villant, hogy valahányszor lehull egy csillag, mindig meghal valaki.
Lassan, nagyon lassan újra életre kaptak a csónakokban didergő emberek. Boxhall negyedik tiszt a 2-esben zöld jelzőrakétákat lőtt fel. Ez felrázta fásultságukból a menekülteket, sőt meg is nyugtatta őket. A távolságot nehéz volt felbecsülni, és egyesek azt hitték, a zöld jelzőfényeket közeledő hajók bocsátották fel.
Csikorogtak az evezők fémvilláikban, fröcskölték a vizet, kiáltások harsantak, amint a csónakok közeledtek egymáshoz a sötétségben. Az 5-öst és 7-est egymáshoz kötözték, ugyanígy a 6-ost és a 16-ost is. Az 5-ös csónak kölcsönkért a másiakból egy kazánfűtőt, mert nem volt elég erős férfi az evezéshez. Néhány csónak elsodródott. Négy-öt mérföld sugarú körben tizennyolc kis csónak lebegett, sodródott a tenger színén, amely olyan sima volt, mint egy békés tavacskáé. Egy londoni kazánfűtő visszagondolt a régi szép időkre, amikor a Regent's Park taván csónakázott és kiszaladt a száján: - Akár valami ostoba piknik ...
Némelykor csakugyan olyan volt az egész, mint valami csónakkirándulás: felületes beszélgetés, a gyerekek nyűgösködése. Lawrence Beesley takarót próbált burkolni egy bőgő kisbaba lába köré, és akkor derült ki, hogy közös ismerősei vannak az írországi Clonmelben azzal a hölggyel, aki ölében tartja a csecsemőt. Edith Russell egy másik kisgyereket szórakoztatott el játékmalacával, amely "mecsics"-tánczenét muzsikált, valahányszor megcsavarták a farkát. Hugh Woolner süteménnyel etette a négyéves Louis Navatrilt, akit apja elrabolt elvált feleségétől, Mrs. John Jacob Astor sálat adott egy fedélközi asszonynak, hogy bebugyolálja fázó, nyöszörgő kislányát. Az asszony svéd nyelven hálálkodott.
Ugyanekkor ismerkedett Marguerite Frölicher a piknik egy fontos elemével: az alkohollal. A lányt szörnyű tengeribetegség kínozta, s egy mellette ülő kedves öregúr megsajnálta. Ezüst palackot vett elő, lecsavarta a kupakját, és azt tanácsolta, húzzon egy kis brandyt, attól talán jobban lesz. A lány megfogadta a tanácsot - és az erős ital nyomban meggyógyította. Talán csakugyan a brandy használt, talán az élmény újdonsága, mert a huszonkét éves lány még sohasem kóstolt szeszes italt; mindenesetre ízlett neki.
De ilyen fagyos pikniket sem látott még a világ. Az 5-ös csónakban Mrs. Crosby annyira fázott, hogy Pitman harmadik tiszt vitorlavászonba csavarta. A 6-os csónakban Mrs. Brown mellett egy kazánfűtő ült és annyira fázott, hagy a foga hangosan vacogott. Az asszony megsajnálta és cobolystóláját a fűtő lábára csavarta, a férfi bokáján összekötve a kis prémfarkacskákat. A 16-osban egy fehér pizsamás férfi olyan volt, mint egy reszkető hóember. Mrs. Charlotte Collyer a 14-es csónakban annyira meggémberedett, hogy lefordult az ülésről: haja beleakadt az evezővillába, egy fürt kiszakadt belőle; ez fájt, de legalább érezte, hogy eszméletén van.
A matrózok mindent megtettek, hogy az asszonyok szenvedését enyhítsék. Az 5-ösben egy matróz lehúzta a harisnyáját és odaadta Mrs. Washington Dodge-nak. A hölgy meglepetve tekintett rá, mire a matróz megnyugtatta : - Legyen nyugodt, asszonyom. Ma reggel húztam fel, tisztán.
A 13-as csónakban Beauchamp kazánfűtő csak vékony sportblúzt viselt, de amikor egy idős hölgy meleg kabátot adott neki, nem fogadta el, hanem tovább adta szomszédjának, egy fiatal ír lánynak. Ray szobapincér, mielőtt felrohant volna a kabinjából, hat zsebkendőt gyűrt a zubbonya alá. Most szétosztotta őket, azzal a jó tanáccsal, hogy kössenek csomót a zsebkendők négy sarkára, pompás sapka lesz belőlük.
De nemcsak a hideg miatt foszlott szét a piknikhangulat, hanem azért is, mert a 4-es csónakban mindenkinek eveznie kellett, a dámáknak is. Mrs. John P. Thayer öt órán keresztül húzta az evezőt pihenés nélkül, miközben a lábszára térdig jeges vízben ázott. A 6-osban az oroszlánszívű Mrs. Brown megszervezte a nőket, kettesével egy-egy evezőhöz; az egyik nyomta az evezőrudat, a másik forgatta. Így sikerült Mrs. Brown vezényletével Mrs. Meyernek, Mrs. Candee-nak és másoknak három-négy mérföldnyit előrehaladniuk a csónakkal, reménytelenül evickélve valami fényforrásnak vélt illúzió felé, amely egész éjszaka lidércként villódzott a távolban.
A 2-es csónakban Mrs. Walter Douglas volt a kormányos, a csónak parancsnoka, míg Boxhall negyedik tiszt segített az evezésben, néha pedig zöld rakétákat lőtt fel. Mrs. J. Stuart White ugyan nem evezett a 8-asban, de mint irányjelző tette hasznossá magát. Sétabotjában ugyanis beépített elemes lámpa volt, azzal hadonászott egész éjszaka, néha eredményesen, máskor viszont zavart keltve.
A 8-asban egész hölgykoszorú: Marie Young, Gladys Cherry, Mrs. F. Joel Swift és mások húzták az evezőket. Mrs. William R. Bucknell elégedetten konstatálta, hogy amíg ő Rothes grófnő mellett húzza az evezőt, mögötte a szobalánya evez a grófnő komornájával: így van ez rendjén. Később a grófnő a kormányrúdhoz került. Jones matróz, a parancsnok utóbb megmagyarázta a Sphere riporterének, miért osztotta be kormányosnak a grófnőt: "A vezetésemre bízott csónakban volt egy igazán remek asszony ... Amikor láttam, hogyan viselkedik, amikor hallottam, milyen nyugodt, határozott hangon beszél a többiekhez, mindjárt tudtam, hogy ő az igazi férfi köztünk." Az amerikai vizsgáló bizottság előtt Jones nem beszélt ilyen választékosan, ott bizonyára nem "irányították" a riporterek. Hivatalos tanúként ugyanis ezt mondta: "A grófnő annyit beszélt, hogy odaültettem a kormányrúdhoz."
A hosszúra nyúló éjszakában a hajótöröttek kezdték elveszteni az önuralmukat. A 3-as csónakból Mrs. Charles Hays minden mellettük elhúzó csónakba átkiáltotta. "Charles Hays, ott vagy?" A 8-asban Sersora de Satode Penasco állandóan férjének, Victornak a nevét kiáltozta, amíg Rothes grófnő olyan ideges lett, hogy átadta a kormányt unokatestvérének, Gladys Cherrynek, ő maga odaült a spanyol fiatalasszony mellé, egész éjszaka mellette maradva igyekezett megnyugtatni. A 6-os csónakban Madame de Villiers folyton a fiát szólongatta, holott a fiú nem is utazott a Titanicon.
Aztán elkezdődtek a civódások. A 3-as csónak hölgyei mindenféle semmiségen perlekedtek, a férjek pedig kínos csendben hallgatták a civódást. Mrs. Washington Dodge, aki a többiek kívánságával ellentétben vissza akart evezni a katasztrófa színhelyére az 5-össel, annyira megundorodott gyáva társaitól, hogy amikor a 7-es a közelükbe került, csónakot váltott az óceán kellős közepén. Maud Slocombe, a Titanic vidám masszírozónője határozott hangon ráncba szedett egy asszonyt, aki - talán vészjelzésként - állandóan berregtetett egy ébresztőórát a 11-es csónakban. Diamond matróz, egykori profi boxoló, a 15-ös csónak parancsnoka úgy káromkodott, mint a záporeső - úrihölgyek füle hallatára!
A legtöbb vita a dohányzás körül kerekedett. 1912-ben a dohányt még az amerikaiak sem tekintették nyugtató csodaszernek, ezért a nők felháborodtak a füstölés miatt. Miss Elizabeth Shutes rászólt a kétoldalt mellette ülő férfiakra, hogy azonnal dobják el a szivarjukat, de azok rá sem hederítettek. Mrs. J. Stuart White még a hivatalos kongresszusi vizsgáló bizottság előtt is fölhánytorgatta ezt a kérdést. Amikor Smith szenátor megkérdezte tőle, véleménye szerint fegyelmezett volt-e a legénység, a hölgy ingerülten felcsattant: "Amint vízre bocsátották a csónakunkat, a stewardok első dolga az volt, hogy cigarettára gyújtsanak! Egy ilyen alkalommal!"
Az 1-es csónak közvetlenebb, "úribb" légkörében a dohányzás nem okozott problémát. Sir Cosmo Duff Gordon finom szivarral kínálta meg Hendrikson kazánfűtőt, de ez ellen a csónakban egyetlen nőnek sem volt kifogása. Miss Francatelli különben is Lady Duff Gordon titkárnője volt, a lady pedig annyira rosszul érezte magát, hogy nem törődött semmivel. Fejét az evezőre hajtva egész éjszaka hányt.
Azért az 1-es csónakban is volt veszekedés. Sir Cosmo és a newarki Mr. C. E. Henry Stengel sehogy sem fért össze. Zsúfolt csónakban talán észre sem vették volna egymást, de tizenkét ember között már könnyebben összezördülhettek. Sir Cosmo szerint Mr. Stengel állandóan ilyesmiket ordítozott: - Hajó a láthatáron! -, azonkívül a kormánynál ülő Symons őrszemet egészen megzavarta ellentmondó utasításaival. A newarki Mr. Stengelre ugyan ügyet sem vetettek a többiek, de Sir Cosmót annyira fölbosszantotta, hogy ingerülten rászólt: maradjon csendben. Sir Cosmót később az is felingerelte, hogy a vizsgáló bizottság előtt Stengel így nyilatkozott: "Sir Cosmo és én közösen eldöntöttük, merre vegyük az irányt."
Pusey kazánfűtőt Lady Duff Gordon megjegyzése háborította fel, amikor az előkelő hölgy így szólt Miss Francatellihez: "Hát odalett a gyönyörű hálóinge!" A fűtő nyomban ráfelelt: - Fő, hogy az életüket megmentették. De nekünk minden cuccunk odavan a tengerészzsákban.
Fél óra múlva még mindig ezen füstölgött Pusey, míg végül odafordult Sir Cosmóhoz : - Ugyebár mindenük elpusztult?
- Hát persze - felelte hidegvérrel Sir Cosmo.
- Csakhogy vehetnek helyette másikat.
- Hogyne.
- Na látja. Nekünk odaveszett a cuccunk, de a társaság nem ad ám helyette másikat. Aztán a bérünk se jár tovább, mert ahogy egy hajó lemén, a fizetségnek lőttek.
Sir Cosmo megértette a célzást: - Nos, jó. Mindegyikük kap tőlem egy ötöst, vegyenek rajta új cuccot.
Küldött is később a legénység minden tagjának egy ötfontos csekket a nemes lord, de meg is bánta. Duff Gordonék szinte magántulajdonukként kezelték az 1-es mentőcsónakot, nem voltak hajlandók visszaevezni a katasztrófa helyszínére, s ilyen körülmények között ez a pénzadomány megvesztegetésfélének tűnt. Ezt Sir Cosmónak az élete végéig eszébe juttatták.
Az alkohollal is bajok voltak. A 4-es csónak kimentett egy matrózt, akinek egy üveg brandy volt a zsebében. A matróz később elmondta az újságíróknak, hogy elkobozták tőle az üveget: "mert attól tartottak, ha valami hisztis nő kezébe kerül a flaskó, baj lehet belőle". Miss Eustis másként nyilatkozott az esetről: "Behúztak valami részeg embert a csónakba. Egy flaska brandy volt a zsebében. A szállásmester elvette tőle az üveget, a tengerbe dobta, a részeget pedig lelökték a csónak fenekére ..."
Más miatt kaptak hajba a 6-os csónak utasai. A légkör attól a pillanattól fogva feszült volt itt, amióta Peuchen őrnagy fürgén beugrott a fedélzetről, mondván: vitorlázó, a kanadai Yacht Club vezetőségi tagja. Peuchen megszokta a parancsolgatást, nem akarta tudomásul venni, hogy ezúttal Hitchens kormányos a parancsnok. Amikor elevickéltek a Titanictól, Peuchen húzta az egyik evezőt, Hitchens pedig kormányzott. De alig telt el tíz perc, Peuchen azzal fordult Hitchenshez, hogy az egyik hölgyet ültesse a kormányhoz, ő pedig segítsen neki evezni. A kormányosmester azt válaszolta, hogy ő a felelős a csónakért, az őrnagynak az a dolga, hogy evezzen és fogja be a száját.
A csónak keservesen imbolygott, mert csak ketten húzták az evezőt: Peuchen és Fleet őrszem. Ekkor Mrs. Brown vezérletével a nők is egymás után megragadták az evezőrudat, csak Hitchens nem mozdult a kormányrúd mellől. Egyre azt kiáltozta, gyorsítsák a tempót, különben a hajóóriás süllyedésekor támadó örvény aláragadja őket.
Az asszonyok visszakiabáltak neki, hogy próbálja csak meg, ha olyan nagy legény, egyszóval ingerült szóváltás tette még feszültebbé a légkört. A 6-os csónak a látóhatáron pislákoló csalóka fény felé igyekezett, és amikor kiderült, hogy valószínűleg optikai csalódás az egész, Hitchens ünnepélyesen közölte: minden elveszett, se vizük, se ennivalójuk, se iránytűjük, se térképük. Sok száz mérföldnyire vannak a parttól, s azt se tudják, milyen irányban haladnak.
Peuchen őrnagy ekkorra már valóban csak evezett és tartotta a száját, de az asszonyok alaposan lehordták kishitű kormányosukat. Mrs. Candee az égre mutatott: az ott a Sarkcsillag, ha eddig nem tudta volna. Mrs. Brown pedig azt ajánlotta neki, amit Hitchens javasolt az őrnagynak: okosabban teszi, ha befogja a száját és evez. Mrs. Meyer még gúnyolódott is, hogy az Égnek hála, legalább hős parancsnok jutott a gyenge nőknek.
Később a 16-oshoz kötötték csónakjukat, Hitchens pedig úgy rendelkezett, ne evezzenek tovább, csak húzassák magukat. De az asszonyok annyira szenvedtek a metsző hidegtől, hogy ragaszkodtak az evezéshez; a mozgástól legalább melegük lett egy kicsit. Mrs. Brown evezőt nyomott a 16-os csónakból átszállt kormos kazánfűtő kezébe, és mindenkire ráparancsolt: tessék evezni. Hitchens imbolyogva felállt, hogy leintse az asszonyt, de azt a tanácsot kapta: maradjon csak a fenekén, mert ha a közelébe jön, ő, Mrs. Brown saját kezűleg hajítja a tengerbe.
Hitchens visszaült, takaróba burkolózott, és válogatott szidalmakat üvöltözött. Mrs. Meyer hasonló "matróz"-stílusban megfelelt neki, sőt azt is szemébe vágta, hogy magának tartotta meg az összes takarót és a whiskyt is egymaga itta meg. Hitchens dühösen tiltakozott. Az újonnan érkezett fűtő egészen elámult, miféle társaságba csöppent és végül rákiáltott Hitchensre: - Még ilyet, hát nincs tisztába' azzal, hogy hölgyek is vannak itten?!
Hitchens ezzel vágott vissza: - Igenis, tudom, de én vagyok a parancsnok ebben a csónakban!
A fűtő rendreutasítása mégis hatott. A kormányos elhallgatott. A 6-os csónak tovább haladt az éjszakában, Hitchens és Peuchen őrnagy dühös némaságba burkolózva, Mrs. Brown pedig tényleges parancsnoki hatalommal a kezében.
Még a felfordult B csónakba kapaszkodó férfiak is civakodtak mindenféle apróságon. Gracie ezredesnek vacogott a foga, csuromvizes haja keményre fagyott. Akkor észrevette, hogy a mellette kapaszkodó férfinak száraz, vízhatlan turistasapka van a fején. Az ezredes megkérte, adja kölcsön néhány percre a sapkáját. De a másik némiképp megbocsátható önzéssel ráförmedt: - És akkor velem mi lesz?

A B csónakon kuporgók idegei pattanásig feszültek. Amint a csónaktest alól kiszivárgott a levegő, a felfordult jármű percről percre mélyebbre süllyedt a vízbe. A hullámok néha már át is csaptak a csónak gerince fölött, és valakinek egy hevesebb mozdulatára valamennyien a tengerbe zuhanhattak volna. Itt valóban szükség volt higgadt parancsnokra.
Gracie ezredes egyszerre csak nagy megkönnyebbüléssel hallotta meg Lightoller második tiszt érces hangját, majd egy kissé kapatos matróz azt kiáltotta: - Tessék parancsot adni, mi engedelmeskedünk!
Lightoller gyorsan reagált a kérésre. Ő is belátta, hogy csakis szervezett együttműködéssel lehet egyensúlyban tartani a csónakot. Kiadta tehát a parancsot, hogy mindenki álljon fel. A harminc férfi imbolyogva felállt. Lightoller párosával oszlopba rendezte őket, arccal az orr felé. Ahogyan a csónak a víz mozgása szerint ide-oda dőlt, Lightoller harsányan irányította társait: - Jobbra hajolj ... Húzd ki magad ... Balra hajolj ...
Miközben vezényszóra erre-arra vetették a testsúlyukat, eleinte kórusban kiáltozták: Boat, ahoy! Boat ahoy! - bár hajót igazán nem láttak a horizonton; Lightoller aztán csendre is intette őket azzal, hogy takarékoskodjanak az erejükkel.
Még hidegebb lett, és Gracie ezredes újra panaszkodott, ezúttal Lightollernek, hogy szörnyen fázik a feje. Valaki feléjük nyújtotta a fémpalackját: húzzák meg, bizonyára segít. Lightoller nem fogadta el az italt, hanem Walter Hurstre mutatott, aki egész testében reszketett. Hurst azt hitte, brandy van a flaskában és jót húzott belőle. De majdnem megfulladt: menta eszencia volt.
Meglepően sokat beszéltek. John Maynard kukta azt állította, hogy mielőtt a Titanic végleg elmerült volna, Smith kapitány úszott el a B csónak mellett. Ő a karjánál fogva fel akarta húzni, de a kapitány visszacsúszott a vízbe. Később Harry Senior kazánfűtő azt állította, hogy valóban a kapitány volt az, és szándékosan ugrott vissza a vízbe ezekkel a szavakkal: - Követem a hajómat!
Hurst viszont megesküdött rá, hogy a kapitányt a csónak közelében sem látta. Különben is Senior az utolsók között érkezett oda úszva a B csónakhoz, amikor már nem is láthatta Smith kapitányt.
De legfőképp megmenekülésük esélyeiről folyt a szó. Lightoller észrevette, hogy Harold Bride, a rádióstiszt helyettese még mindig görcsösen kapaszkodik a csónak farába. Odakiáltotta, sorolja el, milyen hajók vannak a közelükben. Bride visszakiáltotta néki: a Baltic, az Olympic, és a Carpathia. Lightoller kiszámította, hogy hajnalra a Carpathiának el kell érnie őket ... Ezt az örömhírt a B csónak hajótöröttei szájról szájra adták tovább; ez a remény kissé jobb kedvre derítette őket.
Ettől fogva mindenki a látóhatárt kémlelte, hátha megpillantják egy hajó fényét vagy körvonalait. Boxhall rakétái is tartották bennük a lelket; ezek a 2-es csónakból röppentek fel, de még Lightoller is azt képzelte, hogy a mentőhajó lövi ki őket.
Lassan közeledett a pirkadat és enyhe szellő kerekedett. A hideg még metszőbbnek tűnt, a tenger egyre erősebben hullámzott. A dermesztő tengervíz csapkodni kezdte a B csónak gerincén didergők lábát, térdét, combját. A sós víz a szemükbe fröccsent, elvakítva őket. Előbb egy, aztán egy második, majd egy harmadik ember szédült le a csónakról; mindhárom eltűnt nyomtalanul. A többiek most már hallgattak, semmi sem érdekelte őket, csak az életükért viaskodtak.
Amikor a hajnal első fénypászmája megjelent az égbolton, az életnek semmi jele nem mutatkozott a sima óceánon.
De mégis: ott úszott valaki, egyetlen magányos ember, aki merészségének, a szerencsének, no meg az alkoholnak, illetve a három tényező együttes hatásának köszönhette az életét. Négy órával korábban Charles Joughin pékmester is felriadt, mint annyi más, arra a furcsa recsegő-súrlódó zörejre. És mint annyi más, ő is hallotta. hogy a fedélzetre szólítanak mindenkit, valamivel éjfél után. De Joughin nem rohant egyenesen a csónakfedélzetre. Nyomban arra gondolt, ha csónakokra van szükség, akkor nyilván szükség lesz élelemre is; gyorsan felsorakoztatta tizenhárom tagú pékhadseregét és kirakatott a Titanic éléstárából minden kenyeret. A pékek négy-négy kenyérrel a hónuk alatt vonultak a fedélzetre.
Amikor ez megvolt, Joughin visszatért fedélzeti kabinjába, hogy egy kis whiskyt igyon szíverősítőként.
Fél egy tájban eléggé erősnek érezte magát, hogy ismét felkapaszkodjon a lépcsőn a 10-es mentőcsónakhoz, ahová beosztották. Ekkor még nehéz volt rávenni a nőket a beszállásra: Joughin tehát erőteljes módszert alkalmazott. Lement a sétafedélzetre és néhány nőt a karjánál fogva erőszakkal felvonszolt. Azután, hogy saját szavait idézzük: "egyenként lehajítottam hajítottam őket a csónakba". Ez kissé nyers, de eredményes volt.
Joughint ugyan csónakparancsnoknak jelölték ki a 10-esbe, de úgy gondolta, lesz elég férfi, aki rendet tartson, kiugrott hát a mentőcsónakból, hogy segítsen vízre bocsátani. Azért nem akart beszállni, mint mondta, "nehogy rossz példával szolgáljon, mint férfi".
Ekkor egy óra húsz perc volt az idő. A pékmester megint visszacammogott E fedélzeti kabinjába a rézsútosra dőlt lépcsőkön, és újra magához vett egy kis szíverősítőt. Azután, mint később elbeszélte, leült a fekvőhelyére, és "kissé ölelgette még az üveget..." Látta ugyan, hogy a víz beszivárog a kabin ajtaja alatt, elönti a kockás linóleum padlót, sőt már magas szárú cipőjét is elöntéssel fenyegeti, de ez "nem izgatta különösebben".
1 óra 45 perckor meglepetve látta, hogy a kedves öreg hajóorvos, dr. O'Loughlin odalent ténfereg. Joughin egy percig sem törte a fejét azon, mit kereshet odalent az öregúr, de mivel az éléskamra közelében matatott, azt gondolta, hogy valami enni- vagy innivalót, akárcsak ő.
Joughin mindenesetre odaköszönt az orvosnak, azzal már rohant is vissza a csónakfedélzetre. Épp idejében, mert a Titanic addigra már csúnyán megdőlt, és ha a pék tovább késlekedik, fel sem tudott volna már jutni a lépcsőn.
Jóllehet már valamennyi csónak eltávolodott, Joughin nem esett kétségbe. Lement a B fedélzetre, majd nyugszékeket hajigált ki a fedett sétafolyosó egyik ablakán. Sokan nézték, hogy mit csinál, de senkinek sem jutott eszébe segíteni. Összesen ötven széket dobált ki a pék, abban a reményben, hogy néhány emberéletet ezzel is megment.
Fárasztó munka volt: az utolsó széket alig tudta kifelé erőszakolni ("olyan volt az, mint amikor az ember cérnát fűz a tűbe"). Ekkor visszatért a jobb oldali éléskamrához az A fedélzeten. Ez 2 óra 10 perckor történt.
Nagyon megszomjazott, de ezúttal vízzel oltotta a szomjúságát. Ebben a pillanatban óriási hangzavar támadt, súlyos zuhanások, robaj, az éléskamrában csészék és tányérok röpködtek Joughin körül, a lámpák vörösen hunyorogtak. A pék lábdobogást hallott a feje fölött; mindenki a hajó fara felé rohant.
Joughin kibotorkált a kamrából és megindult hátrafelé az A fedélzeten. Előtte nagy tömegben futottak az emberek.
A pék a tülekedők mögött maradt, aztán letámolygott a B fedélzetre, onnan pedig a mélyített fedélzetre. Alighogy odaért, a Titanic hevesen megpördült bal felé; az emberek egyetlen óriási halomba dőltek a bal oldali korlát mentén.
Egyedül Joughin állt meg a lábán. Éberen, de nyugodtan egyensúlyozott akkor is, amikor a hajó tatja lassan magasba emelkedett, közben pedig fordult, mint valami gigászi dugóhúzó. A fedélzet most már olyan meredeken megdőlt, hogy képtelenség volt megállni rajta, Joughin ezért átmászott a korláton és szó szerint a hajó oldalán állt ismét lábra. A korlátba kapaszkodva mászott előre, amíg elérte a tatfedélzet fehérre mázolt acéllemezeit. Most a hajó legömbölyített végén állt, amely 150 lábnyi magasságban meredt a víz fölé.
Joughin nyugodtan összehúzta magán a mentőmellényt, rápillantott az órájára: 2 óra 15-öt mutatott. Gondolt egyet, lecsatolta az órát és a farzsebébe tette. Éppen gondolkozni kezdett rajta, mitévő legyen, amikor érezte, hogy megindul alatta az iszonyú tömeg, gyorsan süllyedt lefelé; mintha felvonóban állt volna. Amikor a tenger összeesápott a hajótat fölött, Joughin szépen belesiklott a vízbe. Érdekes módon nem került a víz alá, a feje nem is lett nedves.
Lassan úszni kezdett az éjszakában, kevéssé zavarta a jéghideg víz. Több mint egy óráig taposta a vizet és csak annyira mozgatta a végtagjait, hogy el né merüljön. "Nem volt abban semmi trükk" - magyarázta később derűsen.
Négy óra tájban, a szürke hajnali fényben meglátott valamit, amit roncsnak nézett. Odaúszott: a felborult B csónak volt az.
Gerincén olyan sokan szorongtak, hogy nem tudott felkapaszkodni rá. Ott kapálózott hát, amíg fel nem fedezett egy régi kollégát a konyháról. John Maynard volt az, a kukta. Nagy dolog a testületi szellem: Maynard a karját nyújtotta, Joughin belekapaszkodott és tovább taposta a vizet. Senki sem vetett ügyet rá. Azért nem, mert annyira elfásultak már, hogy nem érdekelte őket semmi, azután pedig minden szem a délkeleti látóhatárt fürkészte. 3 óra 30 perckor pillantottak meg valamit: távoli fény csillant, s a felvillanást dübörgés követte. A 6-os csónakban Miss Norton felkiáltott: - Villámlik! - Hitchens viszont azt mondta: - Hullócsillag! - A 13-asban egy kazánfűtő, aki dermedten feküdt a csónak fenekén, most felült és elkiáltotta magát: - Ágyúlövés!
A 8-asban Jones matróz nem mert hinni a szemének. Odafordult a mellette ülő Rothes grófnőhöz és súgva kérdezte: - Nem lát valami fényt? Figyelje, amikor hullámhegyre kerülünk. De egyelőre ne szóljon róla, hátha tévedtem.
Amikor egy hullám felemelte a csónakot, a grófnő alaposan kimeresztette a szemét és a távolban ő is halvány fényt látott fölcsillanni. Néhány pillanat múlva már tudta, nem a szeme káprázik, akkor hát szólt a többieknek.
A kis fény egyre erősebben világított, aztán felvillant egy másik, majd egy egész lámpasor: nagy gőzhajó közeledett. Most már rakétákat lőtt fel, hogy megnyugtassa a Titanic menekültjeit: közel a segítség. A 9-es csónakban Paddy McGough fedélzeti munkás felkiáltott: - Imádkozzunk Istenhez! Hajó a láthatáron! Közeledik felénk!
A B csónakon álló férfiak csatakiáltást hallattak örömükben; újra mindenki beszélni kezdett. A 3-asban valaki meggyújtott egy újságot és azt lobogtatta, majd Mrs. Davidson szalmakalapjára került sor, annak tartósabb volt a lángja. Mrs. A. S. Jerwan csónakjában zsebkendőket mártogattak petróleumba, majd meggyújtották őket, így adtak fényjeleket. A 13-asban levelekből sodortak papírfáklyát, azzal integettek. Boxhall a 2-esben felbocsátotta utolsó zöld rakétáit. A 8-asban Mrs. White olyan lelkesen rázogatta világító botját, mint még soha.
A víz fölött örömujjongást, felszabadult kiáltásokat sodort a szél. Mintha a természet is velük örvendezne, a zord éjszakára most bíborszínekben pompázó gyönyörű hajnal virradt.
De nem mindenki örvendezett. A félig elöntött A csónakban Olaus Abelseth megpróbálta életre kelteni a mellette félig megfagyott, akaraterő nélkül heverő férfit. Vállánál fogva felültette a szerencsétlent. - Nézze csak - rimánkodott a norvég, már látszik a hajó! Fel a fejjel!
Megfogta a tehetetlen ember kezét, rázogatta, a vállát dörzsölte. De az csak annyit mondott: - Ki maga?... Majd dühösen rá is mordult: - Hagyjon nekem békét! Ki maga?
Abelseth tartotta még egy darabig, de ez nagyon fárasztó volt, ezért a magatehetetlen embert egy deszkával ülőhelyzetbe támasztotta. Fél óra múlva arany és rózsaszín pompával felragyogott a nap, de a boldogtalan már nem érte meg az új nap reggelét.

Forrás: (x)