"A Úristen sem tudná elsüllyeszteni ..."

A szakácsok szállására nyíló ajtó ki-be csapódott Charles Burgess péksegéd vaságya előtt. A fiatal férfi felriadt álmából és az ajtóban álló George Dodd stewardra bámult. Dodd, ez a kövérkés, máskor kedélyes ember most nagyon komolyan szólt be hozzájuk: - Fölkelni fiúk, süllyedünk!
Dodd már ment is tovább a pincérek szállása felé, ahol egy másik steward, William Moss keltegette társait. A legtöbben nevetni, tréfálkozni kezdtek, amikor Dodd kiáltozva rájuk tört: - Mindenki föli Senki sem maradhat itt! - Dodd és Moss most együtt sietett tovább a stewardok szállása felé. A dohányzó szoba stewardja, Witter már hallott egy-két baljós hírt Hutchinson hajóácstól: - Az a rohadt postásfülke teli van vízzel! - Moss ebben a pillanatban érkezett oda és hozzátelte:
- Igazán súlyos a helyzet, Jim!
A szellemeskedés, amellyel az első vészhírekre reagáltak, lehervadt és a személyzet kikászálódott az ágyból. Burgess pék félálomban rángatta magára a nadrágját, ingét, de a mentőmellényét nem. Walter Belford fehér pékzubbonyát vette fel, nadrágot húzott, de a meleg alsóval nem vesződött. Ray steward már több időt szánt az öltözködésre, és bár nem volt nyugtalan, mégis városi ruháját vette fel. Witter steward is felöltözött, de még kinyitotta a bőröndjét és megtömte a zsebét cigarettával, magához vette első gyermekének a főkötőjét is,, amit kabalaként mindig magával hordott, aztán csatlakozott társaihoz, akik már csoportosan siettek az összekötő folyosón a mentőcsónakok felé.
Elöl, a nagy nyüzsgéstől távol, Samuel Hemming szerelő visszamászott az ágyába, abban a biztos tudatban, hogy az orrrekesz felől hallható sziszegő hang nem jelent nagy vészt. Már majdnem elaludt, amikor a hajóács beszólt: - Én a te helyedben elhordanám az irhámat. Fenemód gyorsan megtelünk vízzel. A lenti teniszszoba már egész kis uszoda. - A következő pillanatban bekukkantott a fedélzetmester és rájuk rivallt: - Ki innen, fiúk! Fél órátok van még az életből. Mr. Andrews mondta. De tartsátok meg magatoknak, ne mondjátok senkinek!
Az első osztályú dohányzóban nem is tudta még senki. A bridzsparti tovább folyt. Steffanson hadnagy kortyolgatta forró limonádéját, az egyik játékos éppen osztani készült, amikor hajóstiszt jelent meg az ajtóban: - Uraim, csatolják fel a mentőmellényt. Bajban vagyunk.
Mrs. Washington Dodge A fedélzeti luxuskabinjának ágyán feküdt és a férjét várta. Dr. Dodge San Franciscó-i törvényszéki szakértő kiment megtudni, hogy mi a helyzet. Nyílt az ajtó, és csendesen belépett a bíró: - Ruth, úgy látszik, komoly baleset ért bennünket. Azonnal öltözz és gyere fel a fedélzetre !
Két szinttel lejjebb Lucien Smith asszony beleunt a várakozásba, hogy a férje híreket hoz és elaludt. Váratlan kattanás: felgyulladtak a lámpák, s a férje mosolyogva állt az ágya előtt. Nyugodtan magyarázta: - Északon járunk, jéghegybe ütköztünk. Semmi az egész, de valószínűleg egy nap késéssel érünk New Yorkba. A rend kedvéért a kapitány mégis parancsot adott, hogy a nők gyülekezzenek a fedélzeten.
Hát így történt. Sem vészcsengő, sem sziréna, sem általános riadó. Az óriás hajón mégis gyorsan végigfutott a hír.
Egy nyolcesztendős kisfiú, Marshall Drew sehogy sem értette, miért kell felkelnie. Nagynénje, Mrs. James Drew ébresztette azzal, hogy rögtön fel kell mennie a fedélzetre, de ő nem akart kibújni az ágyból. Mrs. Drew azonban hajlíthatatlan volt.
Arthur Peuchen is nagyon megdöbbent, jóllehet ő már járt odafenn és látta a jeget. A nagy lépcsőházban hallotta a vészhírt, de nem akarta elhinni. Megdöbbenve igyekezett a kabinjába, hogy frakkját valami meleg öltönyre cserélje fel.
A legtöbb utas a stewardjától tudta meg, hogy baj van. John Hardy, a másodosztály főpincére egymaga húsz-huszonnégy kabint riasztott. Mindenhová benyitott, és elkiáltotta magát: -Mindenki a fedélzetre, mentőmellényt felcsatolni, azonnal!
Az első osztályon udvariasabban zajlott a riadó, a stewardok kopogtattak. Akkoriban az ilyen luxushajón egy stewardra nem jutott több nyolc-kilenc kabinnál, így aztán a hajópincér úgy viselkedett az utasaival, mint tyúkanyó a csibéivel.
Alfred Crawford hajópincér jellegzetes típusa volt az ideális stewardnak. Harmincegy esztendeje kerülgette a szeszélyes utasokat, értette hát a módját, hogyan bújtassa bele az idős Albert Stewartot a mentőzubbonyba. Még az öregúr cipőjét is befűzte. A C 89-esben Andrew Cunningham hajópincér segítette fel a mentőmellényt William T. Steadre. Közben a híres szerkesztő szünet nélkül zsörtölődött, hogy mire való az egész szamárság. A B 84-ben Henry Samuel Etches steward, mint valami szakképzett szabó igazgatta a dúsgazdag Benjamin Guggenheimra a mentőmellényt.
- Szorít ez a vacak - panaszolta a bánya- és kohókirály. Etches fogta a mentőövet, igazított rajta, és újra ráadta. Guggenheim most már indulni akart, úgy, amint volt, de Etches nem engedte, mondván: nagyon hideg van. Guggenheim beadta a derekát. Etches meleg szvettert erőszakolt a milliomosra, azzal küldte fel a fedélzetre.
Némelyik utas ennél is nehezebb eset volt. Etches például zárva találta a C 78-as kabin ajtaját. Amikor már két kézzel dörömbölt az ajtón, belülről kiszólt egy gyanakvó férfihang:
Mi az? - Majd egy nő kérdezte tőle: - Mondja el pontosan, miről van szó? - Etches magyarázott; próbálta rávenni őket, hogy nyissák ki az ajtót. Hiába. Pár percnyi rimánkodás után kénytelen volt továbbmenni a következő kabinhoz.
A hajó egy másik részén is problémát okozott egy bezárt ajtó. Beszorult, mire néhány utas együttesen betörte, hogy a bennrekedt férfit kiszabadítsa. Ebben a pillanatban felbukkant egy dühös steward és azzal fenyegetőzött, mindannyiukat letartóztatják, amint a Titanic befut New Yorkba, hiszen kárt okoztak a hajózási vállalat tulajdonában.
12.15-kor senki sem tudta, tréfára fogja-e a dolgot, vagy komolyan vegye. Például: betörjön-e egy ajtót, és hős legyen, avagy betörje, hogy aztán New Yorkban letartóztassák miatta. Senki sem reagált egyformán a helyzetre.
Mrs. Arthur Ryerson úgy érezte, minden perc drága. Nem hagyhatja aludni a férjét. Futkosott ide-oda, hogy összeterelje a családot. Hatan voltak: a férje, három gyermeke, a nevelőnő meg a szobalány; a gyerekek túl lassan mozogtak. Végül elvesztette a türelmét, legkisebb lányának gyorsan bundát kanyarított a hálóinge fölé, és ráparancsolt, indulás azonnal. Mrs. Lucien Smith viszont úgy érezte, rengeteg ideje van: lassan, megfontoltan öltözködött, minden eshetőségre számítva; felmérte, mit hozhat még ez az éjszaka. Meleg gyapjúruhát vett magára, magas szárú cipőt, két kabátot, a fejére bélelt csuklyát. Közben férje állandóan arról beszélt, mi lesz, amikor New Yorkban partra szállnak. Onnan vonaton rögtön délnek indulnak? Beszélt erről-arról, csak éppen a jéghegyről nem. Már indultak is a fedélzetre, amikor Mrs. Smithnek eszébe jutott, visszafordul és magához veszi az ékszereit. De a férj most már megelégelte a dolgot, kijelentve: ilyen csip-csup holmikkal nem érdemes foglalkozni. Mrs. Smith tehát csak három kedves gyűrűjét vette magához. Gondosan bezárták a kabin ajtaját maguk mögött, és elindultak a lépcsőn. Közvetlenül mögöttük Rothes grófnő haladt a lépcsőn, unokahúgával, Gladys Cherry-vel. Ők nem tudták felcsatolni a mentőmellényüket, s egy úr megállt, hogy segítsen nekik. Az udvariasságot még azzal is megtetézte, hogy szőlővel kínálta a hölgyeket.
Abból, ki mit visz magával, látni lehetett, hogyan fogják fel a helyzetet. Adolf Dyker kis zacskót adott át a feleségének, két aranyórával, két gyémántgyűrűvel, egy zafír nyaklánccal és kétszáz svéd koronával. Miss Edith Russell muzsikáló játékmalacot vitt magával, az agyagállat "macsics"-táncdalt csilingelt, ha meghúzták a farkát. Stewart Collett, fiatal teológiahallgató, másodosztályú utas, csak a Bibliáját vette magához. Lawrence Beesley könyvekkel tömte meg viharkabátjának zsebeit. Norman Campbell Chambers. revolvert és iránytűt vágott zsebre, mint aki a kannibálok közé készül. Johnsan hajópincér most már egészen más fejleményeket várt, mint egy belfasti visszautazást, ezért négy narancsot dugott a zubbonyába. Mrs. Dickinson Bishop 1100 dollár értékű ékszert hagyott a kabinjában, és visszaküldte a férjét, de nem az ékszerekért, csak a muffjáért.
Arthur Peuchen őrnagy a C 104-esben az asztalon levő fémdobozt nézte. Kétszázezer dollár értékű kötvény volt benne, készpénzben pedig százezer dollár. Ezen gondolkodott, amíg levetette frakkját, két hosszú meleg alsót húzott, majd jó vastag öltönyt. Aztán még egyszer körülnézett a kabinban - rápillantott a tömör rézágyra, a falon végigfutó zöld hálóra, ahol éjszaka értékeiket helyezték el a gazdag utasok, a márvány mosdóra, a fonott karosszékre, a lószőrrel tömött bőrpamlagra, a mennyezeten a ventillátorra, a csengőkre, meg a többi elektromos berendezésre; az óceánjárókon mindig olyanok ezek, mintha a tervezőknek utólag jutott volna eszükbe felszereltetni őket.
Már döntött. Becsapta az ajtót; a fémdoboz ott maradt az asztalon. Ám egy perc múlva megint benyitott, magához vett egy szerencsetűt és három narancsot. A fémdoboz végleg ott maradt az asztalon.
A C fedélzet előcsarnokában McElroy számvevőtiszt noszogatta az embereket, ne álldogáljanak egy helyben. Rothes grófnőre is rászólt: - Siessen, hölgyem, nincs sok időnk. Kedves, hogy nem kéri a széfből az ékszereit; tudja kérem, a legtöbb hölgy kérte.
A hallokba igyekezett mindenki, a személyzet is oda terelte az utasokat, igen udvariasan. Az egyik szobapincér tekintete találkozott Miss Marguerite Frölicherével, aki éppen szembejött vele a folyosón. Négy nappal korábban a hölgy csúfolódott vele, amikor elhelyezte a mentőmellényét a luxuskabinban: minek az, ha ezt a hajót az Úristen se tudja elsüllyeszteni. A steward akkor elnevette magát, és biztosította a hölgyet, hogy merő formalitás az egész. Sohasem kerül rá sor, hogy magára öltse. Most, hogy eszébe jutott a beszélgetés, mosolyogva nyugtatta meg a hölgyet: - Ne féljen, kisasszony: minden rendben.
- Nem félek én - válaszolta a hölgy -, csak tengeribeteg vagyok.
Odafönt gyülekeztek. Összeterelt embertömeg, nagy zűrzavarban. Jack Thayer a felöltője alatt zöldes színű, mellényes tweed öltönyt viselt, de felvett alá még egy mohair mellényt is. Robert Daniel, a philadelphiai bankár gyapjúpizsamában jött fel. Mrs. Turrell Cavendish pongyolában volt, föléje a férje felöltőjét kapta magára. Mrs. John C. Hogeboom bundát húzott a hálóköntöse fölé. Mrs. Ada Clark még azt sem: csak hálóköntösben jött. Mrs. Washington Dodge nem húzott harisnyát magas szárú gombos cipőjéhez, amelynek leffegett a széle, mert nem akarta gombolással vesztegetni az időt. Mrs. Astort mintha skatulyából húzták volna ki: könnyű, világos ruhában volt. Mrs. James J. Brown, a festőien szép denveri milliomosnő kétrészes fekete bársonykosztümöt viselt, fehér selyemhajtókával; bizonyára úgy gondolta: ez illik egy hajókatasztrófához. Sok hölgy öltözékén meglátszott, hogy 1912 a nekilendülő automobilizmus esztendeje. Mrs. C. E. Henry Stengel fátyollal kötözte le virágos kalapját, amint robogó autóban szokás. Madame de Villiers hosszú gyapjú autósköpenyt öltött hálóköntöse fölé, lábán estélyi papucscipőt viselt.
Egy húszesztendős kölni ifjú, Alfred von Drachstedt meleg szvetterben és nadrágban jelent meg, kabinjában hagyta 2133 dollár értékű vadonatúj ruhatárát, sétapálcáival együtt.
A második osztályon kevésbé elegáns ruhadarabokat kapkodtak magukra az utasok. Albert Caldwell és felesége Sziámból volt hazatérőben. Évekig tanítottak a Bangkoki Keresztény Főiskolán, majd Londonban felújították ruhatárukat, de ezen az estén mindenféle viseltes holmit öltöttek magukra. Bébijüket, a kis Aldent meleg plédbe csavarták. Miss Elizabeth Nye sima szoknyát, kabátot és papucsot vett fel. Mrs. Charlotte Collyernek nem volt türelme, hogy rendesen megfésülködjön, szalaggal kötötte hátra a haját. Nyolcéves kislánya, Marjory plédet dobott a vállára. Mr. Collyer sem csípte ki magát, abból a megfontolásból, hogy úgyis hamarosan visszatérnek, ezért zsebóráját is otthagyta a párnán.
A helyzet a harmadosztályon volt a legzavarosabb, mert a White Star Line az egyedülálló férfiakat, s az ugyancsak egyedülálló nőket a Titanic két végében szállásolta el. Most aztán az orrban lakó férfiak a tat felé siettek, hogy összetereljék ismerőseiket.
A nem egészen tizenhat éves Katherine Gilnagh ajtaján kopogtattak. Az a fiatalember volt, aki előző este fixírozta a kislányt, miközben a fedélzeten dudát nyekergetett. A fiú siettette, hogy keljen már fel, valami baj történt a hajóval. Anna Sjoblom, a tizennyolc éves finn leány, aki az Egyesült Államok északnyugati partjára utazott, arra ébredt, hogy kabintársnőjét dán udvarlója sietteti: gyorsan keljen fel. A fiatalember Annának is adott egy mentőmellényt, és még hátraszólt, hogy minél előbb menjen utánuk. De a lány tengeribeteg volt, gyenge és elesett, nem érdekelte semmi. Aztán hangok zűrzavarát hallotta, hát mégis felment, bár iszonyúan rosszul érezte magát. Alfred Wicklund segítette fel rá a mentőmellényt; otthon együtt jártak iskolába.
Olaus Abelseth nagyon izgatott volt. A huszonhat éves norvég Dél-Dakotába tartott, egy farmra. Egy régi atyai barátja az ő gondjaira bízta tizenhat éves leányát: kísérje el Minneapolis városába. Miközben most utat tört a zsúfolt folyosón a tat felé, egyszeriben úgy érezte, hogy Minneapolis nagyon-nagyon messze van. Abelseth félúton találkozott a lánnyal. Aztán sógorával, unokatestvérével és még egy lánnyal felkapaszkodtak a meredek fedélzeti lépcsőn a hátsó emeletfedélzetre, a hajótat végébe.
A kemény hidegben és a barátságtalan sötétségben nagy volt a tolongás; ösztönszerűen mindenki az osztályának megfelelő fedélzetre igyekezett - az első osztályú utasok a hajó középső részére mentek, a második osztályúak kissé hátrább, a tat felé, a fedélköziek a hajó végébe tömörültek, vagy éppen ellenkezőleg, az orrban, a mélyített fedélzeten. Nyugodtan várták az utasításokat - vagy inkább eléggé bizakodó hangulatban, de azért egy kis belső szorongással. Mulatságos látványnak találták egymáson a mentőmellényt; néhány erőltetett tréfa is csattant.
- Nézzétek csak - viccelt Clinch Smith, amikor egy lány haladt el társai mellett, karjában spicc kutyájával -, hát a kutyusnak nem jár valami életmentő szerelék?
- Ezt próbálja fel - mondta vidáman egy férfi Mrs. Vera Dicknek, miközben mentőzubbonyt csatolt rá. - Ez a legújabb divat, mindenki ezt hordja.
- Amíg nem kell használnunk, legalább melegít - mondta derűsen Smith kapitány is Mrs. Alexander T. Comptonnak, aki New Orleansba készült.
Fél egykor Gracie ezredes beleütközött Fred Wrightba, a Titanic profi szobatenisztrénerébe. Eszébe jutott, hogy reggel fél nyolcra előjegyeztette magának a teniszszobát, most hát tréfásan megjegyezte: - Mit gondol, nem kellene törölni az előjegyzésemet?
- Már én is gondoltam rá - felelte Wright, tompa, színtelen hangon, de ez a halvány tréfa is hősies volt tőle. Pontosan tudta ugyanis, hogy a víz már a teniszszoba mennyezetéig ér.
A fényesen kivilágított tornateremben egymás mellett ült Mr. és Mrs. Astor, egy-egy rugóval mozgatható hintaló hátán. Már felcsatolták mentőmellényüket, de Astornak az ölében is volt egy harmadik. Zsebkéssel vagdosta darabokra, hogy megmutassa feleségének, mi van a belsejében, hogyan működik. Amíg az utasok tréfálkoztak, beszélgettek, várakoztak, a legénység gyorsan elfoglalta a helyét. A csónakfedélzet megtelt matrózokkal, pincérekkel, kazánfűtőkkel, szakácsokkal.

Harold Godfrey Lowe, az ötödik tiszt, alaposan elkésett. Az indulatos természetű walesi fiatalember nehezen tűrte a fegyelmet. Tizennégy éves korában apja be akarta adni tanoncnak egy liverpooli kereskedőhöz, de az ifjú Lowe kijelentette, ő ugyan senkinek, semmi pénzért nem dolgozik. Megszökött hát hazulról, és szíve vágyát követve tengerre szállt, dolgozott szkúneren, keresztvitorláson, öt évig járt egy ócska gőzhajóval a nyugat-afrikai partok mentén.
Most, huszonnyolc évesen hajózott át először az Atlanti-óceánon. Ezen a vasárnapon szabadnapos volt, lefeküdt, átaludta az összeütközést; álmából a csónakfedélzeti nyüzsgés, a kabinjába behatoló hangzavar verte fel. Kinézett a kajütablakon, és meglepődve látta, hogy mindenki mentőmellényt visel. Ekkor kiugrott az ágyból, magára kapta a ruháját és rohant, hogy segíthessen. Később így magyarázta a késedelem okát a vizsgáló bizottság előtt Smith amerikai szenátornak: "Ne felejtse el, uram, nekünk nagyon kevés időnk jut az alvásra. Amikor tehát alszunk, olyanok vagyunk, mint a hulla."
Charles Herbert Lightoller második tiszt is elkésett, de egészen más okból. Ő is szabadnapos volt, akárcsak Lowe, ő is ágyban feküdt, de hallotta a csikorgást, és amint volt, mezítláb rohant ki a csónakfedélzetre megnézni, mi történt. Nem látott semmit egyik oldalon se. Amikor felnézett a parancsnoki hídra, mintha Smith kapitány és Murdoch első tiszt sziluettjét vette volna ki az éjszakában.
Lightoller visszatért kabinjába és elgondolkozott. Biztos, hogy baj történt a hajóval - előbb az a koccanás, aztán leálltak a gépek. De hát, nincs szolgálatban; amíg nem hívják, semmi keresnivalója odafönt. Ha szükség lesz rá, úgyis hívatják. Akkor pedig ott lesz, ahol kell. Lightoller tehát ismét leheveredett. Nyitott szemmel, ébren várakozott ...
Eltelt öt perc, tíz perc, fél óra. Hallotta a kürtőkön kitóduló gőz süvítését, a hangokat, a kiabálást, a gépterem fémes neszeit, de arra gondolt: most az, a kötelessége, hogy ott tartózkodjon, ahol megtalálják, ha kell.
12.20-kor robbant be hozzá Boxhall negyedik tiszt: - Nem tudja, hogy jéghegybe ütköztünk?
- Hallottam valami koccanást - felelte nyugodtan Lightoller, azzal felkászálódott és máris öltözni kezdett.
- A víz már az F fedélzetig ér és elöntötte a postaszobát - folytatta Boxhall kissé szemrehányó hangon, de nem kellett sürgetnie társát, Lightoller már majdnem készen állt. Higgadt, szorgalmas, óvatos tengerész volt, betéve tudta, mi a kötelessége. Ideális második tiszt.
A csónakfedélzeten a matrózok kezdték szabaddá tenni a tizenhat mentőcsónakot. Nyolc volt belőlük mindkét oldalon: négy az orrtól hátrafelé, aztán 190 lábnyi üres térség, majd ismét négy-négy, mindkét felől. A bal oldali csónakok oldalán páros sorszám fehérlett, a jobb oldaliakén páratlan. Volt még a fedélzeten négy összecsukható mentőcsónak is: Engelhardt-csónaknak nevezték őket. Ezeket, miután a két első csónakot leeresztették, a csónakdaruval lehetett vízre bocsátani. Az, összecsukható csónakokat betűkkel jelölték: volt A, B, C és D.
Mindent egybevetve a mentőcsónakokban összesen 1178 férőhely volt, a Titanic fedélzetén pedig ezen a vasárnapi éjszakán 2207 főnyi utas és személyzet tartózkodott. Az utasok közül senki sem tudott erről a matematikailag megoldhatatlan dilemmáról, a személyzet tagjai közül is csak kevesen, de a legtöbben, ha tudják is, nem törődnek vele. A Titanic nem süllyed el ... Mindenki így tudta. Mrs. Albert Caldwell, amikor a beszálláskor Southamptonban a személypoggyász berakodását nézte, megkérdezte az egyik hordárt: - Igaz-e, hogy ezt a hajót nem lehet elsüllyeszteni?
- Igaz, asszonyom - felelte az ember -, ezt a hajót az Úristen sem tudná elsüllyeszteni.
Az utasok tehát nyugodtan várakoztak a fedélzeten, nem féltek, bár nem tudták mire vélni a dolgot. Mentőgyakorlatot sohasem tartottak, az utasok nem kaptak csónakbeosztást, a személyzet kapott ugyan, de ők meg se nézték, melyik a csónakjuk. Most mindenki szóbeli utasítást várt, a személyzet valamiképpen megérezte, kire hol van a legnagyobb szükség, miben segíthet. Most mutatkozott meg a sok esztendei fegyelem hatása.
Minden csónak körül kis csapat matróz tett-vett: leszedték a borítóponyvát, eltávolították a fölösleges szerelékeket, árbocot, lámpásokat és konzerveket rakodtak be. A matrózok másik csoportja a csónakdaruknál serénykedett, ők a forgattyúkat erősítették fel és kibogozták a kötéltekercseket. Pörögtek a forgatókarok, csikorogtak a daruk, a csigák, és lassanként egymás után lebegtek odább a mentőcsónakok a hajótesttől. Ezután bizonyos hosszúságra engedték utánuk a köteleket, így a csónakok egy szintre kerültek a csónakfedélzettel, illetve a közvetlen alatta levő sétafedélzettel.
Mindez eléggé lassan ment. Lightoller második tiszt a hajó jobb oldalán vezényelte embereit: szabaddá akarta tenni az oldalfedélzetet, de Wilde főtiszt mintha akadályozta volna a munkát. Lightoller engedélyt kért a csónakok leeresztésére, Wilde azonban leintette: "Még ne. Várjon." Végül Lightoller nem tehetett mást, felment a parancsnoki hídra, és közvetlenül Smith kapitánytól kért parancsot. Ezután nyíltan megkérdezte Wilde-től, beszállhatnak-e az első utasok? Wilde ismét a fejét ingatta, Lightoller tehát kénytelen volt újra a kapitányhoz szaladni. Smith bólintott: - Igen. Az asszonyok és a gyerekek szálljanak be, aztán eresszék le a csónakot.
Lightoller tehát a 4-es számú csónakot leeresztette az A fedélzet szintjéig, és parancsot adott, hogy az asszonyok és a gyerekek szálljanak be. Így látszott biztonságosabbnak, nem volt akkora a veszély, hogy a csónakokba ugrók a tengerbe esnek, a hullámok szintje is közelebb volt, és a fedélzetet is ki lehetett üríteni kissé, mert ott még nehéz munka várt az emberekre. Későn jutott Lightoller eszébe, hogy a sétafedélzetre vezető ajtók le vannak zárva és csukva vannak az ablakok is. Valakit leküldtek, hogy nyissa ki az ablakokat, ő pedig ezalatt a 6-os csónakhoz ment, a tat felé; sebtében odaterelt mindenkit.
Fél lábbal a 6-os csónakban, a másikkal a fedélzeten állva, Lightoller elkiáltotta magát: - Hölgyek és gyerekek, ide! - Nem mondhatni, hogy a felszólítás lelkes fogadtatásra talált. Miért hagyná ott valaki az óriás hajó szépen kivilágított fedélzetét, hogy beszálljon egy sötét, deszkákból ácsolt, evezős csónakba? Ezt John Jacob Astor is nevetséges ötletnek tartotta: - Hiszen itt sokkal nagyobb biztonságban vagyunk, mint abban az apró csónakban! - Amikor Mrs. J. Stuart White beszállt a 8-as számú csónakba, egy barátja utána kiáltotta: - Ha vissza akar jönni, az útlevelére is szüksége lesz. Halnap reggel meglátja! Útlevél nélkül csónakázhat Amerikáig !
Amikor Mrs. Constance Willard kereken megtagadta, hogy csónakba szálljon, a kétségbeesett tiszt előbb vitatkozni próbált vele, de végül csak megvonta a vállát: - Ne pazaroljuk az időt - ha nem, hát nem, maradjon!
Közben szólt a zene. Wallace Henry Hartley karmester összeszedte zenészeit, és mintegy megnyugtatásként ragtime-ot vezényelt az első osztályú szalonban, ahol sok utas várakozott, amíg a csónakjukhoz szólítják őket. Később kimentek a csónakfedélzetre, hogy a főlépcső bejárata közelében muzsikáljanak. A zenekar kissé vegyes öltözéket viselt, egyesek kék egyenruhát, mások fehér zakót, de nagyon szépen zenéltek. Persze a Titanicon szolgált az atlanti utasszállítók legjobb zenekara. A White Star Line megszerezte a Cunard Line-hoz tartozó Mauretania karmesterét, Hartleyt. A Carpathia zongoristáját, Theodore Braileyt is elcsalták, továbbá Roger Bricoux csellistát. Beszálláskor a muzsikusok boldogan mondták Robert Vaughan hajópincérnek, akit a kisebb Cunard-hajóról ismertek: - Nos, steward, végre egy tisztességes hajó, ahol tisztességes a kaja. - A bőgős, Fred Clark, eddig nem dolgozott hajón, de nagy sikert aratott skóciai hangversenykörútjain, ezért a hajóstársaság szerződtette. Az első hegedűs, Jock Hume sohasem lépett fel önálló esten, de olyan vidáman húzta, hogy az utasok nagyon megszerették. Itt voltak hát: nyolc kitűnő muzsikus, aki tudja, mit kell tennie. Ezen az éjszakán gyors ütemű, vidám melódiákat csaltak ki a hangszerükből.
A hajó jobb oldalán gyorsabban peregtek az események. Ám Ismay, a hajóstársaság elnöke úgy érezte, mégsem elég gyorsan. Idegesen rohangált fel-alá, biztatta az embereket, hogy siessenek. - Nincs veszteni való időnk! - nógatta Pitman harmadik tisztet, aki az 5-ös csónaknál dolgozott. Pitman a vállát vonogatta; nem ismerte Ismayt; különben is, ki ez a fontoskodó alak nemezpapucsban? Ismay ismét ráparancsolt: - Nők és gyermekek be a csónakba! - Pitman most már megelégelte a dolgot: - Nekem csak a kapitány parancsol! - csattant fel mérgesen.
De hirtelen derengeni kezdett neki, ki lehet az idegen. Odasétált Smith kapitányhoz, és megkérdezte tőle, teljesítse-e Mr. Ismay parancsát. Smith élesen felelt: - Gyerünk, igen! - Pitman tehát visszament, beugrott az 5-ös csónakba, és elkiáltotta magát: - Beszállás, hölgyeim!
Mrs. Catherine Crosbyt és leányát, Harrietet a családfő erélyes mozdulattal tessékelte be a csónakba. Edward Gifford Crosby is kapitány volt egy milwaukee-i hajóstársaságnál, hosszú ideig szolgált kapitányi rangban a Nagy Tavak gőzösein Crosby kapitány tehát értette a szakmát; már az összeütközéskor erélyesen rászólt a feleségére: - Ha ágyban maradsz, a tenger fenekén végzed, mama. - Majd azt mondta az asszonynak: - A hajó súlyosan megsérült, de remélem, a zárókamrák a víz színén tartják. - Most azonban már tudta: nincs vesztegetni való idő.
Lassacskán mások is előreléptek. Miss Helen Ostby, Mrs. F. M. Warren, Mrs. Washington Dodge ötéves kisfiával, aztán egy fiatal stewardess. Amikor több nő nem vállalkozott a beszállásra, házaspárok kaptak engedélyt, végül néhány egyedülálló férfi is. A hajó jobb oldalán egész este betartották az aranyszabályt: hölgyek előnyben, azután - ha még van hely -, jöhetnek a férfiak is.
A hajó tatján Murdoch első tiszt, a jobb oldal parancsnoka, hasonló nehézségekkel birkózott a 7-es csónak megtöltésekor. Dorothy Gibson filmsztár beugrott a csónakba, anyja követte, majd a két nő rábeszélte esti bridzspartnereit, William Slopert és Fred Sewardot, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Mások vonakodva követték példájukat, végül voltak tizenkilencen vagy húszan a csónakban. Murdoch úgy érezte, nem várhat tovább: háromnegyed egykor intett: ereszthetik a 7-est. Ez volt az első csónak, amelyet vízre bocsátottak.
Murdoch utasította Pitmant, hogy vegye át az 5-ös csónak parancsnokságát, maradjon még kis ideig a hátsó kikötőhídon, majd mosolyogva kezet fogott vele és elköszönt: - Isten veled, sok szerencsét!
Miközben az 5-ös csónak csikorogva ereszkedett lefelé, Bruce Ismay nem tudott többé uralkodni magán. - Eresszék már! Eresszék le! Eresszék, eresszék! - kiáltozta, egyik karjával nagy ívben körözve, amíg a másikkal a csónakdaruhoz kapott. Lowe ötödik tiszt, aki a csónakdarut kezelte, dühösen kifakadt: - Menjen a pokolba innen, akkor talán folytathatom a munkát! Azt mondja, hogy gyorsan eresszem le a csónakot? Akkor mindenki vízbe fullad! - Ismay elszégyellte magát. Sarkon fordult és szó nélkül előre ment a 3-ashoz.
A legénység régebbi tagjainak a lélegzete is elállt. Úgy érezték, Lowe kifakadása az éjszaka legdrámaibb eseménye. Az ötödik tiszt mégsem sértheti meg a vállalat elnökét úgy, hogy simán megússza. Amint kikötnek New Yorkban, nyomban repül.
Mert majdnem mindenki biztosra vette, hogy megérkeznek New Yorkba. A legrosszabb esetben mindenkit átszállítanak más hajókra.
- Peuchen - mondta Charles M. Hays az őrnagynak, aki a csónakoknál segédkezett -, a hajó még kitart nyolc órát! Éppen most mondta nekem egy kiváló tengerész, Mr. Crosby Milwaukee-ból.
Monsieur Gatti, a hajó francia á la carte éttermének főpincére, maga volt a megtestesült nyugalom. Amint magányosan ott állt a csónakfedélzeten, a méltóság szobrát mintázhatták volna róla: cilindere egyenesen ült a fején, a kezében sétapálca, karján gondosan összehajtogatott tweedtakaró.
Lucien Smith a feleségével, valamint Sleeper Harper szintén a felesége társaságában nyugodtan beszélgetett a csónakfedélzetről nyíló tornateremben. A rugós hintalovakon most nem ült senki - Astorék elmentek máshová. A rögzített kerékpárokat sem hajtották a sportemberek, pedig máskor nagyon népszerűek voltak ezek a tornaszerek, piros és fehér nyilak jelezték a megtett "utat" egy nagy fehér óra számlapján. A vidám színű, linóleum padlós szoba, kényelmes nádszékeivel sokkal kellemesebb helynek látszott, mint a csónakfedélzet. Itt melegebb is volt, sietségre pedig, úgy látszott, semmi ok.
Az A fedélzet majdnem üres dohányzójában négy férfi nyugodtan ült egy asztal körül: Archie Butt, Clarence Moore, Frank Millet és Arthur Ryerson húzódott ide a csónakfedélzet lármás zűrzavara elől.
Lent a mélyben, Thomas Ranger segédfűtő sorra leállította a gépház vagy negyvenöt elektromos ventillátorát, és arra gondolt, hogy egyik-másikat holnap meg kell javítania. Alfred White villanyszerelő eddig a dinamókkal babrált, de most éppen kávét főzött magának.
A Titanic tatjánál George Thomas Rowe fedélzetmester még mindig fel-alá járt, őrséget tartott. Nem találkozott senkivel, nem is hallott semmit, amióta, vagy egy órája, a jéghegy elsuhant mellettük. Éppen ezért most csodálkozva látta, hogy a hajó jobb oldalán mentőcsónak úszik a vízen. Telefonált a hajóhídra - tudják-e, hogy vízen van egy csónak? Egy hang csodálkozva kérdezte, ki beszél. Rowe megmondta a nevét, mire a "híd" elismerte, hogy bizony, megfeledkeztek róla. Utasították is, jöjjön fel azonnal a hídra és hozzon magával rakétákat. Rowe alákúszott egy létrán, és alsó fedélzeti szekrényéből kivett egy fémdobozt, amelyben tizenkét rakéta volt, azzal már is igyekezett előre - ő volt az utolsó ember a hajón, aki még nem tudta, mi a helyzet.
Másak viszont nagyon is jól tudtak. Az idős dr. O'Loughlin odasúgta Mary Sloan stewardessnek: - Gyermekem, nagyon rosszul állnak a dolgok. - Egy másik stewardess, Annie Robinson, a postaszoba közelében állt és az F fedélzeten emelkedő vizet nézte, azon tűnődve, miért hever a folyosón egy férfitáska, amikor Hutchinson hajóács, kötelet vonszolva maga után, odaérkezett. A férfi arcán zavar és kétségbeesés tükröződött. Valamivel később Miss Robinson az A fedélzeten Thomas Andrewsba ütközött. Andrews úgy szólt rá, mint kislányára a haragos apa.
- Nem megmondtam, hogy vegye fel a mentőmellényét!
- De igen - válaszolta a lány -, csakhogy olyan gyáva dolog.
- Nem baj. Vegye fel: sétálgasson vele egy kicsit, hadd lássák az utasok.
- Mégis, olyan gyáva dolog.
- Nem az, vegye csak fel... Ha kedves az élete, vegye fel.
Andrews jól ismerte az embereket. Ez az elbűvölő, dinamikus férfi mindenütt ott volt, mindenkin segített és az emberek felnéztek rá. Mindenkivel az illető szája íze szerint beszélt. Johnsont, a fecsegő szobapincért megnyugtatta: minden rendben lesz. De alkalmi asztaltársainak, Mr. és Mrs. Albert Dicknek már pontosabb elemzéssel szolgált: - A hajófenék pozdorjává tört, de ha a hátsó válaszfal kitart, nem süllyedünk el. - A fürge stewardessnek, Mary Sloannak így nyilatkozott: - Nagyon komoly a helyzet, de ne terjessze a rossz hírt, nehogy pánik törjön ki. - De John B. Thayernek, akiben teljesen megbízott, már bevallotta: a hajó nem "él" tovább egy óránál.
A személyzet egy részének ugyanezt nem kellett kétszer elmondani. 12 óra 45 perckor John Poingdestre matróz elhagyta a csónakfedélzetet, hogy felhúzza gumicsizmáját. Meg is találta a csizmákat az E fedélzeten, a hajó elején, és már úton volt visszafelé, amikor a deszkafal, amely kabinját az egyik fedélközi helyiségtől elválasztatta, kiszakadt a helyéből, s a tengervíz olyan erővel nyomult be, hogy a matróz derékig érő vízben kászálódott kifelé.
Valamivel hátrább Ray steward az E fedélzeti részben levő kabinjába ment egy melegebb kabátért. Visszatérve, a szolgálati folyosón át igyekezett a főlépcsőház felé. A fűtők és a fedélközi utasok már nem voltak ott. Kihaltnak találta a széles átjárót, de valahonnan az elülső rész felől erős vízcsobogás hallatszott.
Még hátrább, Joseph Thomas Wheat kisegítő pincér lesietett a lépcsőn, hogy néhány értékes holmiját összeszedje az F fedélzeti, a hajó bal oldalán levő fülkéjében. Kabinja szomszédos volt a gőzfürdővel; tarka-cifra helyiségek sorával, amelyek belső építészeti szempontból átmenetet alkottak a Viktória kor és a Rudolf Valentino korszak között. Mozaikpadló, kék és zöld csempés fal, aranyozott gerendák a tompa vörös mennyezeten, faragott tikfába foglalt támfák - minden még teljesen száraz.
Amikor azonban Wheat pár lépést tett a folyosón, hogy eljusson a következő feljáróig, különös látvány fogadta: a felette levő E fedélzetről keskeny sugárban szivárgott lefelé a víz. Még csak negyed hüvelyk mély volt - éppen csak elborította a cipője sarkát -, amint felfelé haladt a lépcsőn. Amikor elérte az E fedélzetet, látta, hogy a víz elölről jön, a hajó jobb oldala felől.
A segédpincér kezdte sejteni, mi történt: az F fedélzetre betörő víz, amelynek útját állta egy zárórekesz ajtaja, már az E fedélzetig emelkedett, ahonnan nem nyílt ajtó, így azután tovább szivárgott a tat felé sorakozó helyiségekbe.

Az 5-ös számú kazánház volt az egyetlen helyiség, ahol látszólag minden rendben ment. Miután a tüzeket kioltották, Barrett fűtő a mentőcsónakokhoz küldte embereit. Néhány társával ott maradt, hogy segítsen a két gépésznek, Harveynek és Shepherdnek a szivattyúzásnál.
Harvey utasítására eltávolította a hajó jobb oldalán a padozatban levő öntöttvas csatornafedeleket, hogy Harvey hozzáférhessen a szelepekhez a szivattyúk beállításakor.
A kazánházban gomolygott a gőz, amely a kazánok eloltásakor keletkezett. Különös gőzfürdőjük homályában az emberek tovább dolgoztak - elmosódott figurák a nehéz, párás levegőben.
Ekkor Shepherd, amint sietve átfutott a kazánházon, belelépett egy csatornanyílásba és eltörte a lábát. Harvey, Barrelt és George Kemish fűtő rohant a segítségére. Felemelték és bevitték a szivattyúházba, amely a kazánház végéből nyíló külön helyiség volt.
Csak annyi idejük maradt, hogy szerencsétlenül járt társukat kényelmesen elhelyezzék, máris rohantak vissza a gőzfelhőbe. Hamarosan parancs érkezett a hídról, hogy minden ember jelentkezzék a csónakoknál. Amikor az emberek felmentek, Shepherd még a szivattyúházban feküdt, Barrett és Harvey pedig a szivattyúkkal dolgozott. Negyedóra múltán mindketten megnyugodva állapították meg: a terem még mindig száraz, a szivattyúk pedig ütemesen, gyorsan dolgoznak.
Egyszerre dübörögve tört be a tengervíz a kazánok között, a terem másik vége felé. Átszakadt a válaszfal az 5-ös és a 6-os kazánház között!
Harvey odakiáltotta Barrettnek: gyorsan fel a mentőlétrán! Barrett igyekezett is felfelé, miközben a tajtékos tengervíz már a lábát nyaldosta. Harvey a szivattyúház felé fordult, ahol Shepherd feküdt, Barrett látta, futni próbál, de az emelkedő árban szempillantás alatt eltűnik.
A rádiósszoba csendjét csak a billentyűk zöreje törte meg, amint Phillips kikopogtatta segélykéréseit és vette a beérkező válaszokat. Bride még mindig ruhadarabokat kapkodott magára, miközben néha felrohant a parancsnoki hídra.
Eddig megnyugtató hírek érkeztek. Az első válasz a Norddeutscher Lloyd társaság Frankfurt nevű hajójától futott be, 12.18 perckor, és mindössze ennyi: "OK - készenlétben állunk" -, ám a Frankfurt nem közölte pozícióját. De néhány perc múlva szinte már özönlöttek a válaszok - a Canadian Pacific Mt Temple nevű hajója, az Allan társaságé, a Virginian, az orosz Birma teherhajó sorra jelentkezett.
Morzejelek szálltak az éjszakában. Azok a hajók, amelyek nem álltak közvetlen rádiókapcsolatban a Titanickal, azoktól értesültek a bajról, amelyek összeköttetésben voltak vele... A hír egyre szélesedő körben terjedt. Cape Race szikratávíróállomása közvetlenül hallotta és tovább is adta a vészjelzéseket az észak-amerikai szárazföldnek. A New York-i Wannamaker Áruház tetején egy David Sarnoff nevű ifjú rádiós (egykor majd az RCA rádiótársaság milliomos vezérigazgatója), gyengén bár, de fogta a jelzést és nyomban továbbította. Az egész világ lélegzetét visszafojtva várta a fejleményeket.
És ugyanakkor a közelben semmit sem sejtett a Cunard társaság hajója, a Carpathia, amely továbbra is délnek tartott. Egyetlen rádióstisztje, Harold Thomas Cottam a parancsnoki hídon tartózkodott, miközben Phillips leadta az első CQD-vészjelzést. Éppen most tért vissza a készülékéhez, hátha fog valamit. Máris megkérdezte: tudja-e a Titanic, hogy üzenetek érkeztek számára Cape Raceből?
12 óra 25 perckor Phillips válaszolt neki, és ebből már kiderült, hogy a luxushajón többet várnak a Carpathiától udvarias gesztusnál: - Azonnal jöjjenek. Jéghegynek ütköztünk. CQD, öregfiú. Pozíciónk: északi szélesség 41° 46', nyugati hosszúság 50° 14'.
Pillanatnyi dermedt csend után Cottam visszakopogta: értesítse-e a kapitányát. Phillips válasza: - Igen, gyorsan. - Újabb öt perc múlva érkezett a megnyugtató hír: - A Carpathia csak 58 mérföldnyire van a Titanictől, és "keményen igyekszik".
12 óra 34 perckor ismét a Frankfurt jelentkezett: - 150 mérföld távolságra van. Phillips megkérdezte: - Jönnek segíteni? - A Frankfurt: - Mi a baj? - Phillips: Mondja meg a kapitánynak, hogy jöjjön segíteni. Jégnek ütköztünk.
Smith kapitány belépett a fülkébe, hogy személyesen győződjék meg a helyzetről. Éppen az Olympia, a Titanic óriási testvérhajója jelentkezett. 500 mérföldnyire volt, de rádiókészüléke igen nagy hatótávolságú. Phillips állandó összeköttetést tartott vele, de közben sürgette a közelebb levő hajókat is.
Smith kapitány megkérdezte a rádióstól: - Milyen jelzést küld?
Phillips természetesen azt válaszolta: - A CQD-t.
Bride-nak most remek ötlete támadt. Bár a CQD volt a hagyományos segélykérő jelzés, egy nemzetközi tanácskozáson éppen akkor egyeztek meg az "SOS" betűk használatában, ezeket ugyanis még egy kezdő amatőr is könnyen tudja venni. Bride tehát azt mondta: - Küldj SOS-jelzést: tudod, az újat, talán itt az utolsó alkalom, hogy alkalmazhatod.
Phillips jót nevetett a tréfán és leadta az SOS-t. A rádiósfülke órája 12 óra 45 percet mutatott, amikor a Titanic leadta az első SOS-jelzést, amelyet óceánjáró valaha is használt.

Egyik hajó sem látszott olyan ígéretesnek, mint az fény, amely a Titanic bal oldalától tíz mérföldnyire villant fel. Boxhall negyedik tiszt távcsövén át úgy látta, hogy gőzhajóról származik. Amikor morzelámpájával kapcsolatot próbált teremteni a vélt hajóval, egy alkalommal mintha válaszjelzéseket észlelt volna. De nem sikerült értelmeznie a vélt jelzéseket; arra a következtetésre jutott, hogy a saját árboclámpáik fényét látta visszacsillanni.
Nyilvánvalóvá lett: komolyabb lépésekre van szükség. Amint Rowe fedélzetmester a parancsnoki hídra érkezett, Smith kapitány megkérdezte tőle, elhozta-e a rakétákat. Rowe elővette őket, mire a kapitány kiadta a parancsot: - Lőjön ki egyet, majd öt-hat percenként egyet-egyet.
12 óra 45 perckor vakító fény lobbant fel az éjszakában: az első rakéta a parancsnoki híd jobb oldaláról repült fel. Szállt, egyre szállt felfelé, magasra kúszott az árbocok és a kötélzet csipkés körvonalai fölé. Azután - tompa csattanással felrobbant a messzeségben és sziporkázó, fehér csillagocskák ezrei lebegtek lassan a tenger felett. A kékes fényben Lowe ötödik tiszt mintha Bruce Ismay rémült arcát látta volna.
Tíz mérföldnyire tőlük, James Gibson hajósinas ott állt a Californian tatfedélzetén. Az a furcsa hajó, amely kelet felől bukkant fel, már egy órája nem mozdult. Gibson érdeklődéssel figyelte. Távcsövén át jól látta az óriási gőzös oldalfényeit, és a hátsó fedélzeten fényjelek is villogtak. Volt egy pillanat, amikor a fiú arra gondolt, a hajó üzenetet akar küldeni a Californiannek a morzelámpájával, meg is próbált válaszolni az övével, de hamarosan feladta. Úgy gondolta, az ismeretlen hajónak bizonyára csak az árboclámpája pislogott.
Herbert Stone, második tiszt, a Californian hídján fel-alá sétálva nem tudta levenni szemét a különös hajóról. 12 óra 45 perckor fehér fény lobbant felette. Különös, gondolta, hogy egy hajó éjjel rakétákat lő fel.

Forrás: (x)